szeret

Huhh! Április óta nem írtam ide egy sort sem.  Pedig azóta történt egy s más amivel kapcsolatban ide kívánkozik pár gondolat. Mert ha már annyit írok az érzelmekről, egy fontos tapasztalatot kell megosztanom veletek. Van az a könyv, Erich Fromm: A szeretet művészete amit felvettem az irodalmi listámra is.  Abban leírja a szerző  a szeretet formáit/fajtáit. Le is írhatnám, hogy melyek ezek, de inkább olvassátok el. Érdekes. Engem mindig is a – a számomra – legkülönösebb érzés, a szerelem foglalkoztatott – az eredeti szövegben erotic love kifejezés szerepel, így különböztette meg a szerző a love – szeretet fogalomtól. A közelmúltban egy új, számomra ismeretlen, de csodálatos érzés kerített hatalmába. Szerelmes vagyok. Nem egy, hanem egyszerre két ‘nő’be. Na nem kell rögtön rosszra gondolni!! Kislányom született.  Nagy boldogság, nagy öröm. Egy kis gombóc, de hatalmas szeretetbomba. És szerelmes vagyok belé az első perctől fogva. Szerencsére feleségem sem féltékeny rá … ő is szerelmes belé. Szeretni csodálatos dolog! De van ami ennél is jobb: szeretve lenni. És, amikor rám néz és a szeme mosolyog, szája mosolyra nyílik, azt gondolom,  Ő is

az élet nagy dolgai

Régen írtam már rendes posztot, bár van egy talonban de azt még emésztgetem és elmélázgatok raja, vajon tényleg akarom-e közszemlére tenni. Ideje lenne már megosztani valamit veletek ismét, valami könnyed de mély, érzelmes, érzelgős gondolatokat, amik a fejemben motoszkálnak. Néha úgy tűnhet, mintha csak élnék bele a vak világba. Biztosan volt, van és lesz is ilyen.  Mintha nem érdekelne semmi, nem foglalkoztatnának az ‘élet nagy dolgai’. Igazából olyankor sem pihen az elmém és a szívem. Gondolataim cikáznak, lelkem hullámzik a mélység és magasság között. Gondtalannak tűnök néha, máskor gondterheltnek. Lehet,  hogy a gondtalanság látszata komoly gondokat rejt és a gondterheltség oka valami apróság, vagy nem is gondterheltség, csak úgy valamiben elmerültem, valami foglalkoztat és nem tudok szabadulni tőle. Például egy feladat, amit nem tudok teljesíteni, valami ami nem akar sikerülni. Ezek ugyan nem az élet nagy dolgai, de attól még nagyon fontosak lehetnek. Na de mik akkor az igazán ‘nagy’ dolgok? Nehéz lenne választ adni erre. Szerintem mindenkinek, mindig más a nagy dolog. Nyilván nekem is más volt fontos pár évvel ezelőtt és más most. És pár év múlva is egész más lesz. Ez most konkrétan is igaz, mert az elmúlt és elkövetkező évek számos nagy változást hoztak/hoznak életemben. Pedig a jövőbe én sem látok, de azért van ami biztosan bekövetkezik hamarosan.

Számomra az élet legnagyobb dolga és egyben legnagyobb misztériuma a szeretet. A szeretet bármely formájáról is legyen szó. De erről már minden bizonnyal írtam. Többször is. Szeretni és szeretve lenni. Ez a legfontosabb. Ha belegondolunk, tulajdonképpen születésünktől fogva – sőt már korábban is – szeretet vesz bennünket körül. Sőt, a kezdet kezdetén csak a szeretet van, nincsenek negatív, rossz érzések velünk kapcsolatban.  Aztán ahogy növekszünk, persze lesz amikor nem szeretnek és lesznek akik nem szeretnek. De mindig lesznek olyanok, akik akkor is szeretnek ha nem vagyunk szépek vagy jók, ha nem vagyunk okosak vagy ügyesek.

Az emberek valahogy hajlamosak elfelejteni, hogy szeretet veszi őket körül.  És ami nagyobb baj, elfelejtik hogyan kell szeretni. Pedig, ahogy mindenben meg lehet találni a szépséget, úgy mindenkiben meg lehet találni azt, ami miatt szerethető. Na jó, mindenkit azért nem szerethetünk, de gyűlölnünk sem szabad mindenkit. Az nem szép dolog. Kiállhatatlanok és rondák is leszünk tőle.

Eszembe jut egy idézet:

Ötven évesen mindenkinek olyan arca van amilyet megérdemel. /George Orwell/

Sokat gondolok erre a mondatra és hiszem hogy van benne igazság, mert ennyi év után azért meglátszik az emberen ha sokat fintorog és utálkozik, ahogy az is ha sokat mosolyog. lényeg a lényeg, hogy szeretnünk kell embertársainkat. Sajnos manapság egyre több gyűlölködés és agresszió vesz körül bennünket ami nagyon nem jó és aki szeretné az sem annyira tudja kivonni magát alóla. Biztos a rohanó életmód, a stressz, a folyton gyűlő bajok és nehézségek, a kilátástalanság és ehhez hasonlók amik bennünket körülvesznek okozzák mindezt. Ilyenkor is próbáljunk a szeretteinkre gondolni és azokra akik szeretnek bennünket. És küldj egy mosolyt az idegennek is aki veled szembe jön. Még akkor is, ha valamiért ő utálni akar.

Nem ezt akartam kihozni ebből, de sebaj. Majd legközelebb másfelé terelem a gondolataimat.

női szépség

Mit is jelent számomra a női szépség? Sokat. Sokat gondolkodtam már ezen… A nők iránti feltétel nélküli szeretet és tisztelet mondatja talán velem, amit már az anyatejjel szívtam magamba, de azt gondolom minden nőben meg lehet találni a szépséget. Ahogy minden másban is meg lehet találni a szépet és a jót. Csak nyitott szemmel kell járni, csak jól kell látni. Nem csak szemmel, szívvel is.

Azt mondta egyszer egy tanárom, hogy az életben nem a nagy és állandó boldogságot kell keresni, hanem az apró örömöket. Hát a szépséggel is így van ez. Amikor még csak idegenként, látogatóba érkeztem a fővárosba, sokszor elcsodálkoztam az emberek üres és előremeredő tekintetén. Mára én is másképp látom a dolgokat, de továbbra is felemelt fejjel és nyitott szemmel járok. És látom az embereket, a környezetet, az épületeket és minden alkalommal rá tudok csodálkozni egy-egy részletre, amit korábban még észre sem vettem. Hát így van ez a nőkkel is. Egy elkapott pillantás, egy mosoly, egy mozdulat, egy meleg szempár, egy finom kéz, egy kecses láb már önmagában is széppé tud varázsolni bárkit. Persze a külsőségeknél még nagyobb hatást érhetnek el a belsőből adódó pozitív kisugárzások. Kedvesség, báj, szellem…

És ha így nézem, számomra minden nő szép. És, talán bűn lenne gyönyörködni a természeti csodákban? Bűn lenne gyönyörködni az isten adta szépségben? Bevallom, én szeretek gyönyörködni. Persze tudom, a szépség relatív, és persze vannak szépek és vannak gyönyörű dolgok is az életben, azért gyönyörűből is nagyon sok van. Na most gondolhatod, íme egy igazi Don Juan.  Nos, nem futok a nők után, nincsenek hódításaim és igényem sincs rá.  Eszemben sincs megszerezni, birtokolni mindent, ami/aki szép. Elég nekem, ha gyönyörködhetek a szépségben. Elég nekem, ha egy gyönyörű az enyém lehet. TELJESEN

hárít – támad

Az emberi kapcsolatokhoz sajnos az intrikák is hozzá tartoznak. Soha nem voltam a szavak embere, nem tudok manipulálni senkit, és ha tudnék is, azt gondolom nem voltam számító soha. Ha valamit akartam, megmondtam. Ha nem, mert nem akartam sértődést vagy ellentétet, akkor nyeltem. Sokszor éreztem úgy, hogy az önzetlenségem mögött valami hátsó szándékot kerestek és nem értették volna meg, hogy nincs a tettek mögött titkon megbújó szándék, vagy számító érdek. Mindenesetre azt gondolom, ezek a dolgok nem elkerülhetők, mégis fáj, ha a hozzám közelebb állóknál érzek hasonlót. Ez még rosszabb, mint korábbi bejegyzéseimben a düh vagy a hiszti. Akkor legalább látható jelével találkozol annak, hogy a másikat valami bántja, bosszantja. Ebben az esetbe csak feltételezheted, hogy a másik nem ért egyet valamivel, de ahelyett, hogy ezt megmondaná, úgy tesz, mintha minden jó lenne sőt, neked akarna jót, meg akarna kímélni valami kellemetlenségtől. Közben pont ezzel a jó szándékúnak tűnő ‘gesztussal’ éri el, hogy tök hülyének érezd magad és elkezdj azon rágódni, már megint mit csináltál rosszul. És eléri, hogy kezdd nagyon pocsékul érezni magad, legyen bűntudatod, hogy már megint Te nem vagy képes áldozatokat hozni. Ez főleg akkor kínos, ha tudod, hogy valójában mindig te vagy/voltál aki áldozatot hoz érte, csak ez éppen neki nem tűnt fel soha. Szóval, agymenésem címére utalva, ügyesen rád hárítja a felelősséget, mintha valójában te lennél önző és nem lennél hajlandó kompromisszumot kötni, mert a saját érdekeid számítanak csak. Ezzel a lelkiismerete tiszta. De akkor miért érzem úgy, hogy valójában csak azért teszi mindezt, hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, hogy ő mindent elkövetett, ő szólt, jó előre, hogy jobb lenne ha máshogy csinálnád a dolgaidat és másra is tekintettel lennél. Hát köszi. És ha ez sem segít, jön a módszeres, nyílt vagy bújtatott támadás. Vagyis a na jól van, én megmondtam, és ne csodálkozz, ha eztán ezmegez lesz és ha te úgy akkor én is így. És a végén bármit teszel, te jössz ki szarul a helyzetből, mert ha úgymond nyertél is, neked megmarad a keserű szájíz és a bűntudat. És a tehetetlenség, hogy nem érted és hogy sehogy sem tudsz jól csinálni semmit…

düh

már kezdtem lecsillapodni és egyúttal lemondani a korábbi hisztis kitörésem folytatásáról, de sajna újra és újra előtörnek belőlem a gondolatok és valahogy ki kell őket engedni magamból valami szóáradat formájában. Na szóval a kérdés az, hogy mi történik, ha a kis szolid hiszti nem csillapodik és csak fokozódik egyre. Nem fogjuk fel, hogy nem lehet minden úgy ahogy mi szeretnénk és nem csak duzzogunk, hanem vagdalkozunk, üvöltünk, b.szogatunk mindenkit a környezetünkben. Azt akit okolunk és azt is akinek köze nincs az egészhez, csak vétlen szem és fültanú. Bár végülis erről már  a korábbiban is írtam. Szóval szerintem nem felnőtt és nem is kulturált viselkedés, legyünk bármilyen dühösek, hogy üvöltünk, káromkodunk és szidalmazunk mindenkit. Amitől persze normális érző lélek 1. megszeppen 2. megzavarodik 3. okát keresi 4. magát hibáztatja. És a végén oda jutsz, hogy te szabadkozol, miután a másik leordította a fejedet. Na nem. A kisgyerek, ha minden hisztijére ugranak, persze hogy hisztizni fog. Ha nem történik semmi, még jobban üvölt és toporzékol. Ha eléri amit akar, még kicsit duzzog – ha van annyi esze hogy adjon a látszatra – majd felvidul. Ha nem éri el, addig üvölt, míg szó szerint vagy képletesen le nem keversz neki egy pofont. Nem szép dolog, de néha muszáj. Na szóval vannak emberek szerintem, akik gyerekként nem kaptak pofont, se szó szerint se átvitt értelemben. És meg vannak róla győződve, hogy mindaz, amit ők elképzelnek, amit szeretnének – bár az akarnak ebben az esetben jobb kifejezés – annak meg is kell lenni.

De mit csinálsz egy felnőtt emberrel? Nem pofozhatod fel, hogy hagyja már abba! Ráadásul meg van győződve hogy neki az jár és még a végén te leszel a szemét a rossz, a nemtudommi, mert nem úgy gondoltál és nem úgy akartál mint ő.  És erről bizony Te tehetsz, mert márpedig csak úgy lehet ahogy. Nna most ennyi fért az időmbe, de attól tartok lesz még. Folytatás

kérdések

Mielőtt folytatnám a múlt héten megkezdett kitöréseimet, valami egész másról szeretnék írni. Már azt hiszem kinőttem a kamasz korból és igazán elvárható lenne – már egy ideje – hogy valami értelmeset kezdjek az életemmel. Nem mondom, hogy eddig a lábam lógattam, na de ugyebár kinek mi a ‘valamit kezdés az élettel?’ Az ember nő, növekszik, és jönnek a kérdések a szülőktől, barátoktól, amiktől aztán őrülten zavarba jössz. Kezdve a kamasz korban az olyan jellegű kérdésekkel, hogy – tetszik neked valaki? – vagy – melyik lány/fiú tetszik az osztályból? és ehhez hasonlók. A kérdés már önmagában is furcsa, mert elég gáz lenne, ha egy fiatal akiben elkezdenek túlburjánzani a hormonok, ne érdeklődne a másik nem tagjai iránt, legyen szó akár biológiai akár érzelmi (vagy annak tűnő)  jellegű érdeklődésről. Furák ezek a kérdések. Furák, mert érzi az ember, hogy a komoly tapasztalt felnőtt sem tudja hogy fogjon hozzá és honnan kerítse be a mit sem sejtő gyereket. Furák, mert sokszor a gyereknek is az az érzése, mintha első körben arról szeretnének meggyőződni, hogy egyáltalán normális-e az érdeklődése – érdeklik mások? ha igen, vajon ellenkező vagy azonos neműek iránt érdeklődik? Hát ettől a legnagyszájúbb gyerek is megszeppen azért, szerintem.
Aztán növünk, fejlődünk, illetve ebben az esetben a helyes kifejezés hogy: érünk.  És jönnek az újabb kérdések: Van-e valakid? Ha nincs miért, ha van, akkor miért pont ő? És eljön az idő, hogy elkezdik kérdezgetni, rokonok és idegenek egyaránt, hogy mikor nősülsz/mégy férjhez? Amire mondjuk nehezen tudsz válaszolni, ha közel s távol senki nincs akit arra ‘alkalmasnak’ találnál, magyarán akivel leélnéd az életed. Pláne ciki, ha a világon senkit nem tudsz felmutatni, mint párodat. Ebben az esetben végképp hülyén érzed magad és nagyon nagy nullának, akinek még normális párkapcsolata sincs mégis mindenki azt várná tőled, hogy felmutass valakit. Igyekeztem kerülni a kérdést és a választ is sokáig, mert igazából nem tudtam mást mondani, csak hogy ráérek még. Bár én sem akartam ezt a dolgot a végtelenségig halogatni, de úgy voltam, ha eljön az ideje – és a nagy Ő, akkor majd eljön, addig meg hiába is erőltetni. Így is lett.

És a kérdésekkel kapcsolatban nagy fordulat következett be. Mikor végre találtam valakit aki potenciális társ lehet nem csak rövid de nagyon hosszú távon is, hirtelen elmaradtak a kérdések. Fura dolog nem? Amíg nincs senkid, mindenki kérdi, mikor nősülsz, mikor van valakid, már nem faggatnak. Na mindegy. Nem is bántam, de a napokban több okból is eszembe jutott, hogy mostanában senki nem jött efféle kérdésekkel. Eljött viszont annak az ideje, hogy én tegyek fel kérdéseket, pop the question ahogy az angol mondja. Mondhatnám azt is, hogy felnőttem, hogy most már talán lesz belőlem valami és elindulok vagy egy újabb nagy lépést teszek a jövőm és családom alapítása érdekében. Hű ez nagyon komolyan hangzott, na de komoly dolog is ám! Bár nem vagyok a nagy nyilvánosság híve, azért ezt mégis meg kell osztani a szűk családdal. Ez is megtörtént már és vajon mit gondoltok, mi következik ebből?? Máris jönnek az újabb kérdések, amik talán már nem annyira kínosak, de választ hasonlóképpen nem tudok adni rájuk…

hiszti

folytatva tegnapi agymenésem, az első lépcsőfokot ismertetem. A hisztit. Sokféle formája, fajtája létezik. Valahol ott kezdődik, mikor valami bajod van – bár lehet hogy magad sem tudod megmondani hogy mi – ha meg tudnád mondani akkor is tudod, hogy csak te tehetsz róla vagy te sem tehetsz ellene. Tipikus, mikor érezhető, szinte tapintható a feszültség valaki körül. Ha mégis kérdeznéd valamiről, egy kurta válasszal elintézi – ha egyáltalán válaszol – és ezzel gyakorlatilag minden további kérdésnek elejét veszi. Aztán jöhet még a duzzogás valami apróság miatt, a kedvetlenség és apátia amit az angol spleen-nek nevezett egykor. Bár lehet hogy az már kezdődő depresszió vagy ki tudja. Majd végül a nyafogás, nyavajgás és a sértődés következhet. A hisztit alapvetően a gyerekek és a nők sajátjának tartják, ámde a férfit is megtámadja időnként ez a rejtélyes kór.

A gyerekeknél az ember sokszor mosolyog is rajta, bár időnként felettébb bosszantó is tud lenni, mikor a gyerek – korábbi tapasztalataiból kiindulva – úgy gondolja, ha sír, toporzékol akkor rá figyelnek, mindent elnéznek és megengednek neki s úgy lesz inden ahogy akarja. Önzés ez, mely abból fakad, hogy életünk első szakaszában valóban körülöttünk forgott a világ. A Hisztik során környezetünk – elsősorban a szülők – reakciója vezet rá aztán bennünket, hogy ez egyáltalán nem így van. Mondhatjuk úgy is, ez a természetes tanulás folyamata és ilyen formán szükség is van rá. Meg kell tanulni következetesnek és keménynek lenni, még ha néha fáj is a szívünk és sajnáljuk a gyereket.  De idővel láthatjuk, hogy volt értelme és egy normális  gyerek egy bizonyos kor után már belátja és elfogadja, ha nemet mondunk neki. Még ha kicsit szomorú vagy épp csalódott is
Ehhez is van idézetem:

VADMALAC
Nem eszik, csak piszmog, vackol,
savanyú neki a vackor,
zavarja a vackorszag –
kezdődik a dackorszak. <Darvas László: Állatszabásúak>

Felnőttként – legyünk nők vagy férfiak – kicsit másképp éljük meg mindezt. Már nagyon jól tudjuk hogy nem lehet mindig minden úgy, ahogy azt elképzeltük, bár továbbra is vágyunk erre. Elsősorban közvetlen környezetünkben, a párkapcsolatban jelentkezik ez, hiszen választottunkról azt feltételezzük hogy mindenben egy velünk, még a gondolataink is egyek és a szándékaink, érzéseink, meg mindenünk. Csalódottságot érzünk, mikor szembesülünk vele, pedig nagyon jól tudjuk, hogy ez lehetetlen. Duzzogunk, dacossá válunk, és kis bosszúkat eszelünk ki: ha te így akkor én is úgy. Ezzel persze pont azt érjük el, amit nem szeretnénk. Megbántjuk azt aki számunkra a legfontosabb és belőle is hasonló érzéseket váltunk ki. Ő is dacol velünk és duzzog. Nem más ez mint annak a tehetetlenségnek az érzése, hogy úgysem tudom megmásítani a megmásíthatatlant. Azt gondolom, a hisztit teljesen kinőni nem lehet, de kezelni igen. Pl.

• Azért mert nincs kitörő jó kedvünk még nem változunk (vad)sündisznóvá és nem szurkálunk mindenkit aki a közelünkbe jön
• nem kezdünk a nyílt utcán mindenki szeme láttára toporzékolni és fennhangon vonyítani (sírni)
• nem vágunk földhöz  – vagy a másik fejéhez – mindent ami a kezünk ügyébe kerül
• ha sértve is érezzük magunkat, nem gázolunk bele a másik lelkébe mert az komolyabb következményekkel is járhat

Egy ovisnak még elnézzük ezeket de egy felnőttnek már nem annyira. Szerintem az ilyen viselkedés túllépi az ingerküszöböt. Én ezt már nem is hisztinek hanem hisztériának nevezném. Pont tegnap olvastam erről egy érdekeset és tudtam meg hogy  a női hisztéria a Viktoriánus korban egy diagnosztizált betegség volt, kezelésére pedig a klitorális stimulálást alkalmazták az orvosok. A kezelés célja a ‘hisztériás roham’ (az orgazmus) elérése volt.  Magánvélemény, de szerintem ez is csak azért volt, mert a férfiaknak akkor (és még talán most is)  kevesebb kockázattal és kisebb társadalmi ellenállással kellet megküzdeniük ha ilyen jellegű feszültségeiket kívánták levezetni. De ez csak egy kitérő volt, nem akarok a tárgytól eltérni. Erről is tudnék kisregényt írni azt hiszem.

Visszatérve az eredeti témához, beláthatjuk, egy kis hiszti vagy duzzogás még jót is tehet egy kapcsolatnak. Annál édesebbek utána – ha megbékéltünk – a szerelmes szavak / ölelések / csókok és elmondhatjuk hogy leküzdöttük a gyermeki önzésünket. Vannak gyerekek akik nem küzdik le ezt később sem teljesen (vagy egyáltalán). A kor előrehaladtával aztán azt mondják az ilyenre: – Milyen akaratos ez a gyerek! aztán Makacs! végül Önző. Persze nem csak negatív jelzőket aggathatunk rájuk, hiszen ez a fajta önzés bizonyos helyzetekben elég hasznos is lehet. Olyankor azt mondjuk: Határozott, Öntudatos, sőt azt is mondhatjuk: Egy egyéniség. Na de kérdem én, mit mondunk arra, aki felnőtt fejjel is úgy viselkedik, mint egy gyerek, ha elrontják a játékát? Mert a felnőtteknek is vannak ám játékaik csak mások mint a gyerekeknek.

emlék

na jó, tudom, eddig mindig szép, boldog és szerelmes dolgokat írogattam, bár talán a szeretet mellett a gyűlöletről is szóltam. Most kicsit más jön, de ez is, mint minden, érzésekről, emberi érzésekről szól. A napokban történtek nyomán előtört bennem sok sok régi – bár nem túl régi – emlék és vele mindaz az érzés, amit már évek óta próbálok rejteni, titkolni, mint valami stigmát, bűnös dolgot, amit szégyellnem kellene. Ha bűnös dolog is, nem az én bűnöm és az elfojtás, a hallgatás inkább azért volt, hogy ne bántsak másokat és persze mert nekem is könnyebb volt, mint kihányni magamból mindazt ami a bensőmben össze(k/z)avarodott. Bár próbáltam én is és utólag belegondolva testem is próbált a jelezni, sikítva, üvöltve hogy: EZ ÍGY NEM JÓ! de én sem akartam meghallani, holott legbelül egy hang folyton mormolta. Te nem tettél semmit, sőt. Aztán egy másik hang (szintén az enyém) próbálta túlharsogni hogy: NEM A TE ÉLETED! HA neki JÓ hát FOGADD EL így és ÖRÜLJ. Légy boldog! De hogyan, ha látod érzed, amit a másik még nem, hogy nem boldog, hogy szenved és a vesztébe rohan mert ennek nem lehet jó vége.

Mindezt többé kevésbé sikerült jó mélyre elásni, de most hirtelen, egy szempillantás alatt előjött. Hasonló helyzetek, azonos szereplők, olyanok, akik közel állnak és sajnálom őket és szenvedek, hogy nem tudom hirtelen egy vágással kimetszeni azt a fekélyt az életükből és olyanok akik távol állnak, de nem löktem el magamtól őket de csak azért mert a közel állókra tekintettel voltam, de a mozdulatot már a karomban éreztem, a szó már égette ajkam.

A már szállóigévé vált klasszikust idézve:

„Apu ökölbe szorult keze vagyok…”
[...]
„Apu fortyogó epéje vagyok…”

Hát így érzek most… talán folytatom még

irodalom +

Csak írnom kellett róla, máris találtam egy jó kis gyűjteményt. Azért ki tudnám egészíteni. Úgy tűnik a szerző a pornót kutatta, de azért felfedezhető a listában jó néhány igényes és klasszikus is a témából.  Akit érdekel: http://szamarful.blogter.hu/197647/kitakart_psyche_-_erotikus_jellegu_irodalmi_bibliografia

irodalom

Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy milyen furcsa is a viszonyom az irodalomhoz. Legyen az próza vagy líra esetleg dráma, szóljon bármiről, nekem a legfontosabb és talán az egyetlen ami számít, a benne fellelhető érzelmek, az és ahogyan a szereplők lelki világukról írnak/beszélnek. A költészet nekem tulajdonképpen egy a szerelemmel. Azok a versek amik tetszenek, szinte kivétel nélkül a szerelemről szólnak. A kedvenc regényeimnek ha a központi témáját nem is az emberi kapcsolatok jelentik, biztos hogy számomra az erre vonatkozó részek a legmaradandóbbak.  De azt hiszem azok a leginkább meghatározók amik valamilyen módon az emberi kapcsolatokat mutatják be.  De még a szakirodalom is érdekel a témában, a pszichológiától a szociológiáig bezárólag, meg minden más is ami valahogy ezzel foglalkozik.

Gondolkodtam már, hogy egyszer összeszedem a szerelem irodalmát, szép és szakirodalmat egyaránt, beleértve a sokszor vitatott, lenézett, támadott és elítélt erotika irodalmának klasszikusait is.

Régen azt gondoltam, azért foglalkoztat annyira a téma, mert nem nagyon találtam társra, csak vágytam az igaz szerelemre. Ez mára azért megváltozott, de továbbra is az érdeklődésem központjában az érzelmek állnak, úgy mint szeretet, szerelem, szenvedély, vágy, vonzódás. És természetesen ezek ellentétei sem kikerülhetők. Azt hiszem számomra az élet értelme, a legnagyobb csodája, egyben a legnagyobb misztériuma maga a szeretet.

Hát ennyi. Hosszú hallgatás után.