szeretet

Azt kérdezték ma tőlem: mi a szeretet? Elsőre azt gondolnám, könnyű kérdés, pedig nem az. Ha tudod, ha érzed mi az, megfogalmazni akkor sem biztos, hogy tudod.

A szeretet … a szeretet az valami nagyon komoly dolog. Ismerős mégis ismeretlen, érezhető mégis megfoghatatlan. Nincs súlya, vagy kiterjedése, mégis érzed, ahogy lelked nyomja és néha összerogysz alatta. Ára nincs, bár értékesebb a világ minden kincsénél. El nem adhatod, meg nem veheted, de ha birtokában vagy, mindenkinél gazdagabbnak érezheted magad és adakozóbbnak mint az, aki vagyonával nem tudván mit kezdeni, boldog boldogtalannak osztogatja azt.

A szeretet Te magad vagy, ha tükörbe nézel, mégsem láthatod. Hogy pillanthatod meg mégis? Ha a szemébe nézel annak, kit szeretsz. A szeretet ugynakkor rajtad kívül áll. CSak akkor létezik, ha létezik valami/valaki amit/akit szeretsz. Ha magad feledni tudod és feláldozni őérte, anélkül hogy viszonzást várnál, tudod mi a szeretet.

A szeretet önzetlen, tiszta és becsületes. Nem kér enni, sem inni, nem kéri hogy figelj rá, hogy megértsd. Nem vár tőled semmit, csak hogy szeress. Hisz azzal, hogy szeretsz, máris érted és csak rá figyelsz. És véreddel, szíveddel táplálod őt. Amíg így van nem is hagy el soha.

A szeretet egy testtelen angyal, aki a szívedben lakik.

Írok

Jaj, igen, már megint írok. El is felejtettem már azkat az időket, amikor megállás nélkül ontottam a sorokat, melyeket egy ismeretlen, elérhetetlen vagy tán nem is létező személyhez címeztem és melyeket soha, senki nem olvasott aztán. Vagy amelyiket nem szántam senkinek, csak ki kellett írnom magamból.
Grafomán vagyok, de csak időszakosan. Olyankor, mikor a bennem felgyűlt érzelmek, érzések már úgy kavarognak, mint egy örvény, ami aztán vagy kidob, vagy végleg lehúz, csak éppen nem körülöttem, hanem bennem és az a kínzó érzés kerít hatalmába, hogy ha nem teszek valamit, szétfeszít, kitör belőlem és mindezek után végleg elnyeli ami még maradt belőlem. Ilyenkor tollat és papírt ragadok és megpróbálom kiadni mindazt ami bennem kavarog, de általában nehezen jönnek a gondolatok, még nehezebben születnek a szavak a papíron. Mintha egy apró szelepet nyitnék ki, amin végszükség esetén ki kell elengedni a felesleges nyomást. Nem olyan nagy piros gombot amire rá lehet tenyerelni, mert ha hirtelen akarnám kiengedni, abból biztosan robbanás lenne. Egy olyan kis csapot, amit lassan, óvatosan kell megnyitni, hogy úgy áramoljon ki minden, hogy a rendszerben ne okozzon maradandó kárt. Aztán ahogy egyre jobban kinyílik ez a kis szelep, özönlenek kifelé a gondolatok, hirtelen egyszerre több és több újabb foszlány akar kiszakadni és végül nem győzöm kézzel követni, amit ésszel kigondoltam és kín keservesen megfogalmaztam, formába öntöttem. Hogy miről?
- Gondolatokról, melyeket nem értene meg senki, talán én sem értem őket, pedig a sajátjaim. Zavarosak, ijesztőek és főleg nem erre a világra valók. Ilyenek, mint tisztesség, becsület, tisztelet, hűség, lovagiasság. Értelmüket vesztik ma már ezek a szavak.
- Érzésekről, melyekről nem beszélhetek senkinek. Akinek igazán szeretnék, annak nem mondhatom el, mert nem kíváncsi rá, mert nem érti vagy nem akarja érteni, vagy ha érti, elfogadni nem akarja és könnyebb tudomást sem venni róla. Másnak pedig ha kíváncsiak lennének rá, akkor sem mondanám. Mert nem tudom szavakba önteni őket, mert magam sem merek beszélni róluk. Félek tőlük, azért.
- Érzelmekről, melyekkel elhalmoznám szeretteimet, de nem tudom hogyan fogjak hozzá. Megijednének tőlük. Ijesztő dolog, ha valaki igazán, önzetlenül és feltétel nélkül szeret. Főleg, ha olyan valaki, akit nem tudsz hasonlóképpen szeretni.
- Vágyakról, melyek talán soha nem teljesülhetnek. Tiszták, becsületesek és szépek. Szeretem őket, mert az enyémek. Mégis ilyenkor olyan vadak, veszettek, és végtelenek, hogy ha kiengedném őket, mindent felperzselnének körülöttem. És azokat perzselnék meg leginkább, akiknek a legkevésbé szeretnék fájdalmat okozni.
Csak csapongok, kapkodok és végül feladom, de ezzel nincs vége, a vihar csak csendesedni látszik de még nem adta fel. Újra és újra nekifutok, újabb lapokat írok tele, míg végül úgy tűnik helyre áll a nyugalom. Vajon attól, hogy kiírtam magamból mindent? Neeeem! Mindez csak a látszat, csak a feszín csendesedett le, hogy végre elzárjam azt a csapot és ne engedjem ki az összes tomboló erőt ami még benne van, mert akkor megszűnne létezni és veszélyesnek lenni.

csupán a szerelem ad jogot?

Korábban, a tű és a mágnes c. bejegyzésben már elfilozofálgattam Raymond Radiguet gondolatain, melyeket magaménak éreztem. A hétvégén egy újabb szakasz halovány emléke bukkant elő a ködből és néhán érdekes kérdést vetett fel bennem. Remélem mást is gondolkodásra ösztönöz:

… “Szeretett kibontott hajjal aludni a tűz mellett. Én legalábbis azt hittem, hogy alszik. De az álom csak ürügy volt, hogy karját nyakam köré fonja, és amikor felébred, nedvesen csillogó szemmel arról panaszkodjék, milyen szomorút álmodott. Hogy mit, sohasem akarta elmesélni. Én kihasználtam színlelt alvását, hogy beszívjam haja, nyaka, tűzforró arca illatát, alig érintve, nehogy felébredjen; az effajta dédelgetés nem az aprópénze a szerelemnek, ahogy hiszik, hanem éppen ellenkezőleg, mindennél ritkább, és csak a mély szenvedély jut el idáig. Én úgy véltem, a barátság is elbírja. Közben hovatovább komolyan kétségbeestem, miért csupán a szerelem ad nekünk jogot egy nőhöz. „Könnyen lemondanék a szerelemről - gondoltam -, de elviselhetetlen volna, hogy Marthe-hoz semmi jogom ne legyen.” És hogy jogom biztosítsam, elszántam magam a szerelemre, bár közben elég sajnálatosnak éreztem a dolgot. Kívántam Marthe-ot, és nem értettem, miért.” …

Eddig az idézet, mai találós kérdésem pedig:

Valójában mit bír el a barátság? Többször feltettem magamnak a kérdést korábban is és a közemúltban ismét nagyon aktuálissá vált a kérdés. Azt gondolom, hogy sok esetben valamiféle önigazolást keresünk, önmagunkat próbáljuk nyugtatni, meggyőzni, hogy nem tettünk semmi olyat, ami talán nem helyénvaló, vagy legalábbis nem a szituációnak megfelelő. De gondoljunk bele abba. Ha mást (szeretteinket, partnerünket) látnánk ugyanabban a helyzetben valakivel, vajon mit gondolnánk?? Azt hiszem nagy általánosságban nehéz lenne megmondani, pontosan mit is bír el a barátság. Helyzet és személyfüggő a dolog. Azért ne áltassuk magunkat, hogy mi olyan kemények vagyunk, hogy egy bizonyos ponton, az általunk szabott határvonalon meg tudunk állni. Emberek vagyunk és gyarlók. A saját magunknak szabott határokat hajlamosak vagyunk olyan irányban eltolni, ahogy az nekünk leginkább megfelelő. Azt se gondoljuk, hogy a mi barátságunk van annyira erős, hogy az mindent kibír, mert olyan nincs ami mindent kibír. Sajnos.

Különösen érdekes a kérdés, ha lány létedre fiúkkal barátkozol, vagy fiú létedre lányokkal. Ellenkező neműekkel kialakított testi kontaktus (hú de hivatalos voltam) egészen más megítélés alá esik, mint azonos neműek között. Férfiként a legjobb barátoddal összeölelkezni, azt gondolom indokolt esetben tejesen normális dolog. Búcsúzóul puszit adni, már nem biztos. Előfordult már, és elég furcsán néztek ránk akik látták. Viszont soha nem jutna eszembe, hogy a legjobb barátom vállát, hátát végigsimítsam, vagy beszélgetés közben a kezét fogjam. Leges legjobb barátaimmal, akik kivétel nélkül lányok, mindez előfordult már és soha nem is gondoltam, hogy ez több lenne mint baráti gesztus. Nem tudom elképzelni, azt sem, hogy összeölelkezve aludjak egy fiúval, vagy csak bámuljam az eget, miközben a mellemre hajtja fejét. A barát barátnőimmel ez is megesett már. Nem csináltunk belőle problémát, de valószínű, hogy ha valaki látott volna bennünket, nem azt gondolja, hogy milyen meghitt és szoros baráti kötlék van közöttünk.

Kedves olvasóm, önvizsgálat következik!!!

Mit gondolnál, ha a barátod/barátnőd a legjobb barátnőddel/barátoddal látod együtt miközben

- kézenfogva sétálnak,
- szorosan átölelik egymást,
- kezüket a másik combján pihentetik,
- egymás karját, vállát, hátát simítják, vagy éppen
- szájon csókolják egymást (még ha csak egy futó csókról van is szó)

tudva azt, hogy barátod/barátnőd van olyan jó barátságban legjobb barátnőddel/barátoddal mint te?

Ezek után mondja meg valaki, mit bír el a barátság? És valóban csak a szerelem ad nekünk jogot egy nőhöz/férfihez??

Ps: Ha elolvasnád a könyvet és nincs meg a könyvtáradban, letöltheted a MEK-ből

kérdések és válaszok

Érezted már, hogy látsz olyan dolgokat, melyek még be sem következnek? Nem jövőbe látásról meg mindenféle katasztrófák előrejelzéséről beszélek. Arra gondolok, hogy ugyan nem tudod megmondani, mikor és hogyan fog bekövetkezni, de tudod, hogy a környezetedben élő emberek egymásra találnak, vagy éppen útjaik elválnak, mielőtt ők maguk ezt csak sejtették volna. Velem gyakran előfordul ilyen. Néhány személyiségteszt után, aminek az eredményeit persze nem feltétlenül kell szentírásnak venni, elég jól rá tudok hangolódni mások érzéseire. Hűű ez is elég misztikusan hangzik. Semmi extra, csak az empátiára gondolok. Nincs ebben semmi különös, csak figyelek azokra akik körülvesznek.
Most viszont valami egész mással szembesültem. A jövő sötét ködbe vész, a múlt viszont feltárul mint egy titkos kamra ajtaja. Nem a következményeket látom, hanem az okokat. Hogy miért érzel, gondolkodsz úgy, ahogy. Mintha a lelkedbe látnék? Talán ha jobban ismernélek, de nem. Csak mert ugyanazt érzem, és ugyanúgy gondolom.
És akkor villan be, hányszor próbáltam átrágni magam ezeken a kérdéseken, hogy rendezzem életem. És a válasz, amit hiába kerestem, ott volt végig, csak nem tudtam ?vagy nem mertem? kimondani, egyszerre olyan természetesen hangzanak a számból, mintha a végtelen bölcsesség birtokában lennék. Mintha tükörbe néznél és hirtelen a lelked mutatná az arcod helyett.
Hirtelen választ adtam/kaptam a kérdéseimre.

ismeretlen utitárs

Jó régen írtam már, szmorú is vagyok miatta, de olyan üresnek és sötétnek érzem a lelkem, mint egy feketelyuk - bár nem tudom az mennyire üres és sötét, csak gondolom. Azért van egy sztorim, ami teljesen valós és fogalmam sincs miért teszem közzé, mert igazából szégyenkezem a balgaságom miatt. Talán mert kapok valami visszajelzést, ami ha nem is pozitív, de legalább kicsit felráz és kimozdít a teljes közönyből.

Szóval nemrégiben nyaralni mentem pár napra és a buszon, egy lány mellé ültem. Egy helyen szálltunk fel, és a végállomásig utaztunk mindketten. Én az út elején olvasgattam, közben zenét hallgattam, de a walkmanem lemerülőben volt, a könyvet pedig kivégeztem, amit felvittem magammal a buszra. Szóval hamar feladtam mindkettőt. Az ülésszomszédom egyszer egy tábla csokit húzott elő, és legnagyobb meglepetésemre megkínált vele. Beszéltünk is pár szót, de aztán a csokiból elég volt, eltette, és ezzel a beszélgetés is megszakadt. Pedig kedves volt és mosolygós. Nem vagyok nagyon bőbeszédű, de szívesen beszélgettem volna vele amíg megérkezünk. Valahogy nem tudtam, hogy fogjak hozzá, nem is mertem megszólítani, bár nem tudom mitől féltem. Végül megérkeztünk, és a buszról leszállva “elváltak” útjaink. Ez rendben is lenne így, de vajon miért bánt akkor azóta is, hogy meg sem próbáltam szóba elegyedni vele, és miért kerestem nyaralásom alatt és azóta is hogy hazaértem, hátha újra megpillantom, hátha bepótolhatom azt amit elszalasztottam. Bár nyilvánvaló, ha valamilyen véletlen folytán újra látnám, lehetőség úgysem adódna rá.

csak úgy

Réges régen nem írtam, pedig nagí tervek voltak és ígértem fűt fát. Nem feledkeztem meg róla, csak éppen mással foglalkoztam és amit szeretnék szavakbva önteni nem is olyan könnyű. Inkább csak úgy írok pár sort erről is meg arról is. Nemrég egy kedves ismerőssel, kollegával beszélgettünk mindenfélékről. Szóba került, hogy jó vagy nem jó egyedül élni. Én alapvetően magányos típus vagyok, és szeretem is a független, szabad életet. Sőt évekig arra vártam, hogy egyszer végre a magam ura lehessek. Szóval számos előnye van a dolognak. Nem függünk senkitől, nem kell alkalmazkodni senkihez, úgy élhetjük az életünket, ahogy épp kedvünk tartja. Sajnos az alkalmazkodás szükségtelensége időnként kényelmessé is teszi az embert, én úgy érzem. Ennek ellenére van számos pozitív oldala, persze csak annak aki ezeket tudja értékelni és bírja a magányt.

Abban mindenesetre egyetértettünk, hogy jó dolog egyedül élni és hogy alapvetően szeretjük, szerettük ezt az életformát. Én azért elgondolkodtam. néha mégis majd meg veszek és szinte a fizikai fájdalomig kínoz a magány. Hiszen mindenkinek jól esik, ha tudja, hogy van aki gondol rá, aki haza várja, meghallgatja vagy éppen kipanaszkodja magát neki, megoszt vele jót és rosszat.  Hát igen. Bár a kínzó érzés, a társ hiányának fájdalma talán elmúlik, a tudat mindig megmarad.

Milyen jó is magányosan egyedül élni :S

 

örök szerelem?

According to Frantic’s response I try to write a short translation for this post. The question what I dropped in is that eternal love can be true? Or It’s possible that your feelings can change, but every time you meet that person in your life you’ll feel that was a mistake to let him/her go? When you feel that you could wait for your love for the end of the world, how could name your feelings if it isn’t love?

Miután elindítottam az örök szerelem folytatásos teleregényt, (aminek koránt sincs vége) gondoltam feldobom a következő kérdést az igaz barátság után az örök szerelemmel kapcsolatban. Persze én is szkeptikus vagyok, de annak idején meg voltam győződve róla, ez bizony örökké fog tartani. Idővel rájöttem, hogy részemről talán, de a másik fél részéről közel sem. Azt tanácsolta keressek mást és felejtsem el. A leg lehetetlenebb kérés, mikor nem akarom és végképp nem tudom feledni. ugyebár. Főként azért nem, mert nem kaptam megnyugtató választ a kérdéseimre, amelyekre pedig égen földön kerestem. Ami talán örök kérdés: ha nem szerelem, akkor mi volt ez az egész?

És miután eldöntöttem magamban, hogy el kell felejtenem akkor sem ment. Úgy éreztem, többé soha senkit nem tudnék szeretni, bármennyire is szeretném, akarom, hogy szeretni tudjam. De ez soha nem így működök. Hát persze. Nem jön parancsra sem a szeretet, sem a gyűlölet és nem is múlik el egy csettintésre. Pedig néha jó lenne. Ahogy az emlékeket is jobb lenne néha kivenni és eldobni.

Erről jut eszembe, Zenehallgatás: szívrablás

Hát szóval így. Egy szentimentális barom vagyok, mondanád.
De akkor is úgy éreztem, hogy míg világ a világ és még két nap, képtelen leszek szeretni többbé. A Szívem kővé vált, nincsenek érzéseim. Pedig menniyre nem így van.

És eldöntöttem most, hogy mesét is fogok írni hamarosan. Ne nem olyan gyerekeset, sokkal inkább felnőtteknek valót. De nem aggódni, semmi csúnya nem lesz benne.

a tű és a mágnes

Arról a vékony “cérnaszálról” gondolkodtam, ami a barátság és szerelem között húzódik. Van ilyen, csak nehéz felismerni, és főleg nehéz az egyik oldalán maradni. Arról a bizonyos érzésről beszélek, amikor kezded úgy érezni, hogy kicsúszik a lábad alól a talaj, elveszted a kontrollt az életed, a gondolataid és főleg az érzéseid felett. Amikor egy számodra nagyon fontos ember még fontosabbá válik. Szeretsz valakit, úgymint egy igaz barátot, mégis jobban. Nem vagy ugyan szerelmes, mégis befészkeli magát minden pillanatodba, és kezded úgy érezni, hogy létezni sem tudsz, vagy legalábbis nem sokáig bírod ki nélküle. Nem a magad ritmusában élsz, hanem hozzá igazítod a dolgaid.

Eljön az a pillanat, amikor fel kell tenned magadnak a kérdést, hogy vajon mit érzel iránta. Barátságot? Határozottan igen a válasz. Szerelmet? hát, … nem tudsz határozottan válaszolni. Vagy ha tudsz, a bizonyosság abban a pillanatban szertefoszlik, amint a közelébe kerülsz. De azt gondolom, ha meg kell kérdezned magadtól, vagy neki tőled, akkor már elvesztél.

“A szerelem nem más mint lángra lobbant barátság.” mondta Bruce Lee. De miért is baj, ha az érzéseid lángralobbannak? Hát azért mert:
- az igaz barátság sokkal fontosabb, mint egy olyan kapcsolat, aminek a kimenetele bizonytalan. Te sem mered elrontani a barátságot egy kérdéssel, amire talán sejted is a választ, és aminek elég ritkán lesz pozitív kimenetele. A legtöbb esetben, a másik fél megtudja, hogy többet érzel iránta mint ő irántad, inkább kihátrál a kapcsolatból. Márpedig a barátod nem akarod elveszíteni.
- te tudod a a legjoban, hogy kapcsolata van és mennyire fontos neki, vagy éppen beavatott, hogy ki az akiért teljesen odáig van (és az nem te vagy természetesen ).

Sajnos amit ésszel tudunk, és amit szívvel érzünk, nem mindig összeegyeztethető. Ajánlott olvasmány a témával kapcsolazban, ha még nem ajánlottam Raymond de Radiguet: A test ördöge című kisregénye és belőle egy idézet:

“…mint a tű, amely egy milliméterrel túlhalad a tilos övezet határán,
s azután már a mágnes hatalmában van. Vajon a mágnesben vagy a tűben van a hiba?”

Ki tudja a választ?

Kedves Ismeretlen (2.)

mai találkozásunk bearanyozta napom. Mosolyogtál. Rám mosolyogtál! Reménykedhetem tehát, hogy érzéseink kölcsönösek? A kollegáim szerint inkább csak nevettél rajtam. Bevallom, reggel elaludtam. Kapkodtam, nehogy szokott találkozásunkról lemaradjak. Így fordulhatott elő, hogy felemás cipőt vettem fel. De nyilván nem emiatt volt. Hiszen én sem vettem észre, csak amikor a munkahelyemre értem.
Talán, ha holnap újra látjuk egymást, és ha újra rám mosolyogsz, összeszedem a bátorságom … és megszólítalak.

Film

Last night in the hungarian television I saw the film The barber of Siberia again. Every time it is very painful because the hopeless but beautiful love of a russian soldier student and an american woman. Everybody should see it!

Tegnap késő este sikerült elcsípnem a Szibériai borbély c. filmet. Nem tudom, hányszor láttam már, de az biztos, hogy minden alkalommal a szívem szakad meg rajta. Mint szinte minden filmben amit annyira kedvelek, ebben is a szerelmi szál a lényeges. Egy orosz kadét és egy amerikai nő reménytelen szerelme. Két sors, két egymással szöges ellentétben álló életfelfogás mely egyetlen röpke napra, néhány órára fonódik össze. Mégis mindkét személy életét gyökeresen megváltoztatja, olyan érzéseket szabadítva fel, melyek létezését is kétségbe vonták addig.

Ajánlom mindenki figyelmébe!