Azt mondják, mindenkinek van valami tehetsége, valami, amiben kimegaslóan jobb mint a többség, amit, ha úgy tetszik istentől kapott. Az ilyen tehetséggel ha kezd valamit, azzal jobbá teheti nem csak a saját, de mások életét is. Van akinek jó kézügyessége van, van aki eszméletlen nagy koponya, mások új dolgokat találnak fel és még sorolhatnám. Sokszor gondoltam arra, én vajon mit kaphattam, ha egyáltalán kaptam bármiféle istenadta tehetséget. Hát azt hiszem, én a szeretet ajándékát kaptam. Mondhatnád persze, hogy nagy dolog, de ebből megélni nem lehet. Na ja. Nem oszthatom meg a világgal, nem tehetem jobbá százak, vagy ezrek életét, de azon a kevesek, akik részesültek, részesülnek belőle, ha csak egyszer is, azok talán tudják, mekkora kincs is a szeretet.
más. Ha én egyszer valamit csinálok, akkor azt ‘teljes gőzzel’, szívvel lélekkel csinálom. Bizonyos értelemben ez azt is jelenti, hogy maximalista vagyok, főleg magammal szemben. Nem tagadom. Más értelemben ez azt jelenti, ha valamibe belefogok, akkor abba belevetem magam az első pillanattó fogva. Kollegák, rokonok, barátok egyre gyakoribb kérdésére: “mikor nősülsz, fiam?” gyakran válaszoltam amit általában azok, akik már benne vannak a korban mégsem találtak társra: “még ráérek”. Nevettük sokszor, hogy amilen vagyok, majd egyszer jól meglepek mindenkit és közlöm, hogy ja, a múlt héten / a jövő héten. Ha nem is szó szerint kell érteni, de magam ismerve nagyon is elképzelhetőnek tűnt a dolog, hogy egyik napról a másikra történnek az események. Hát eddig azért nem így lett, legalábbis a szó szoros értelmében nem. De ebbe most ne is menjünk bele. Igazán nem is erről akartam most beszélni.
Nemrégiben feltették nekem a kérdést: Te milyen esküvőt szeretnél? Nos, nem könnyű kérdés, pláne, hogy hiszem és vallom, nem azon múlik, kivel és hogyan fogod leélni az életed. A felhajtásokat amúgy se szeretem, főleg ha én vagyok a figyelem középpontjában. Hát presze, hogy egyzerűt szeretnék. Aztán eszembe jutott valami. Évekkel ezelőtt egy amatőr irodalmi kör tagjaként találkoztam a következő néhány sorral. A szerző nevére nem emlékszem, nézze el nekem, és ha véletlen olvassa, hát írjon nekem:
“Távol a “világtól” végeláthatatlan buckákon, egy fűvel borított domboldalon két szerelmes. A lányon az elképzelhető legszebb menyasszonyi ruha, a meztelen teste. A fiún az elképzelhető legelegánsabb öltözet, azaz ő is meztelen. Természetes szépségükben, csupaszon, smink nélkül – mint Ádám és Éva – állnak a napsütésben. Egymásra néznek, a fiú letérdel.
- Szeretni akarlak, nem birtokolni – mondja.
Most a lány is letérdel. Elismétli az előbb hallott szavakat, majd kezdetét veszi a násztánc, és az első védekezés nélküli szeretkezés. Templomban, vagy közjegyzõ előtt nem házasodnak össze sohasem. Annál erősebb kötelék ez.”
Hát valahogy így képzelem én is.
