cím nélkül

Jó néhány évvel ezelőtt karácsony előtt egy üdvözlőlap várt a kolesz portáján. A következő idézet állt rajta: „Aki igen sokféle akar lenni, nem lehet egyféle tökéletes”. Fogadott „tesóm” hagyta nekem és közös barátnőnknek is szánt egy hasonló magvas gondolatot. Ezzel búcsúzott tőlünk az ünnepekre. Maradjunk annyiban, hogy nem tipikus karácsonyi béke, boldogság, szeretet üzenet sugárzott belőle. Sokkal inkább a szemrehányás, egy nézeteltérés miatt, ami megesett közöttünk. Hogy pontosan mi is volt, rég nem emlékszem, de a mondat azóta is sokszor eszembe jut, ahogy ma is.
Azon gondolkodom, vajon miért akarunk „sokfélék” lenni, mindenáron megfelelni mindenkinek? Na jó, nem mindenkinek. De vegyünk csak két embert, akik jóban vannak, aztán egyszer csak történik valami és többé látni sem akarják egymást. Ott állsz közöttük és hallgatod amint a másikat szidják. Tegyél igazságot. Szeresd mindkettőt egyformán. Fogadd el, hogy gyűlölik egymást, hallgasd hogy szidják a másikat és lehetőleg vágj hozzá jó képet. Legyen időd mindkettőre, főleg ha szükségük van rád. Természetesen mindkettőnek ugyanakkor van szüksége rád  És a többiekről nem is beszéltem csak kettőről.
Miért nem tudunk egyszerűen úgy élni ahogy szeretnénk, szabályok és kötöttségek nélkül? Vajon magunk irányítjuk az életünket, vagy mások? Rögtön rávágnám, hogy: persze, az én életem! Ki más irányítaná? De rögtön felvillan a nagy kérdőjel. Akkor most mi van? Csak én lennék képtelen a kezembe venni a sorsom?
Sajnos mindig ugyanoda jutok. Nem lehetek tökéletes. Egyféle sem. Még ha akarom akkor sem. Önmagam sem lehetek mindig, pedig azt tényleg szeretném.
”tesóm” jut eszembe. A karácsonyi üdvözlet után sokáig szóba sem akart állni velem. Végül valamiért mégiscsak szüksége lett rám. Azóta valóban olyanok vagyunk mint a testvérek. Talán ritkán találkozunk, mégis mindent meg tudunk beszélni. És már eszünkbe sem jut hogy hányféle tökéletesek akartunk lenni.