Nehéz, gondterhes hét, hetek állnak mögöttem. Számtalanszor leültem, hogy szavakba öntö gondolataimat. Nem akart sikerülni sehogy sem. Pedig küzdöttem nagyon, hogy kiadjam magamból mindazt, mi bennem szorult. Jót és rosszat egyaránt. Könnyebb lett volna a lelkem, mégse sikerült. Talán jobb is, mert feldúlt, zavart, összetört voltam. Ha kiírom mindazt ami bennem van talán bántottam volna másokat és talán magam is. Mára letisztultak a gondolataim, de nem árt kiadni őket.
Furcsa egy világban élünk. Furcsák vagyunk mi magunk is. csukott szemmel, vakon járunk, elsiklunk a látható de értékes dolgok felett is. Ha valaki felnyitná szemünk, csak legyintünk, nem érek rá - mondjuk. Fontos(nak látszó) dolgokkal töltjük időnket, csak hogy ne kelljen szembenézni az igazá fontosakkal. Valójában félünk szembenézni velük. Félünk szembenézni saját korlátainkkal. Félünk, hogy meglátjuk az igazságot, melyet keresünk. Félünk, hogy valaki megfogalmazza helyettünk azt amit mi is tudunk, csak éppen magunknak sem merjük bevallani. Kimondani végképp félünk. Félük a csalódástól, hát inkább nem remélünk. Sértve érezzük magunkat, hát megsértünk másokat, fájdalmat okozunk, azoknak is akik nem szolgáltak rá. Kifogást keresünk csakhogy leplezzük valódi félelmeinket, fájdalmainkat. Könnyes szemmel is mosolygunk, csakhogy ne lássák, sebezhetők vagyunk. Mert, ha látják rajtunk hogy van szívünk, hogy tudunk szeretni és tekintettel vagyunk másokra is, gyengének gondolnak, kihasználnak és átgázolnak rajtunk. Visszaélnek jóságunkkal.
Keményítsük hát meg szívünket, felejtsük el a szívet mely bennünk dobog? Öljük ki a lelket a testből? Legyünk, kegyetlenek, gonoszak, törtetők és szívrtelenek? Gázoljunk hát át mi is másokon? Nem tudom, képesek vagyunk-e rá. Néha muszáj megtenni. Talán. De ha lelked van, lelkiismereted is van. És míg egyik oldalon ott a siker öröme, a másik oldalon a lélek fájdalma amit tovább kell hordoznod. A fájdalom, hogy bántottunk mást és a félelem, hogy csalódnak bennünk. Nem kell hogy mindenki csalódjon, elég az is ha egyvalaki csalódott de pont neki nem szerettünk volna csalódást okozni. Talán ez sem jó megoldás.
Ne féljünk azért kimondani, ami a lelkünket nyomja. Ne féljünk bízni, elsősorban magunkban. Tárjuk ki szívünket. Ne a világ előtt, csak néhány arra érdemes személy előtt. Ne féljünk kimondani mitől félünk. Ne féljünk bevallani mi nyomja lelkünk. Valljuk be, ha sértve érezzük magunkat, mielőtt mi sértenénk meg mást. Legyünk őszinték legalább magunkhoz. Legyünk erősek és vállaljuk magunkat. De ne dacból, dühből, haragból. Folytatnám még a lelkesítő szöveget, de egyelőre legyen elég ennyi:
Menj végig az utcán, boldogan és bátran nézz szembe bárkivel aki arra jár. Úgy fog nézni rád mint egy marslakóra. Ne bánd, ne keresd az okát. Mosolyogj, légy vidám. Mosolyodra mosoly lesz a válasz.
“Ne féljünk bízni, elsősorban magunkban.” A többiben nagyjából egyetértek, de ebben nem. vallom, hogy nem szabad kiadni magunkat, mert sebezhetővé válunk, de bízni csak Istenben tudok. Jójó, tudom, hogy Ti nem így gondoljátok…
Néha mégiscsak ki kell adni magadból ami a szívedet nyomja. És ha istenfélő lennék, akkor sem hiszem hogy elég lenne neki elmondani a bánatom. Biztosan meghallgat, de választ mégsem ad. Jójó, tudom, Te nem így gondolod
Hát nem
Remélve,hogy nem sértem meg ezzel, Irina hozzászolásához és ehez kapcsolodva a bejegyzéshez füznék néhány személyes véleményt: “Ne féljünk bízni, elsősorban magunkban.” Azon gondolkodtam, ha nincs meg bennünk az önbizalom, akkor mit érhet az Istenben vetett bizalmunk. Isten szeretetre tanit bennünket, és a szeretet első fontos jelképe az egymásba -és nem csak Ő benne- vetett bizalom. Persze, én megértem az érvelést, miszerint ezáltal sebezhetővé válunk…De vajon Isten nem pont ezt akarja? Hogy harcoljunk és megszenvedjünk mások bizalmáért, az elismerésért, a köszönetért? “A megosztott bánat csak fél bánat…” És a bejegyzésben az is áll, hogy ne a világ elött nyiljunk meg…csak néhány arra érdemes ember elött.És kezdésnek ez talán épp elég. Én néhány éve, nap mint nap szembesülök azzal, hogy kihasználják a segitökészségemet, és teszik ezt ugy, hogy közben idegenként tekintenek rám és lenéznek.(és itt nem néhány személyről van szó, hanem egy egész közösségről). És tudjátok mit teszek én? Csak mosolygok rajtuk és tovább segitek. És nem félek attól, hogy ujra meg ujra csalodni fogok bennük, mert hiszek a szeretet erejében, és ez a hit segit levetni minden félelmemet. Mára talán ennyi. Alig 1 orája akadtam csak erre a blogra, és eddig olvasgattam a bejegyzéseket, és talán jelen hozzászollásom kissé el is üt a témától, de bizonyára gyakran fellátogatok majd az oldalra.
Biztos sokan őrültnek tartanak és sokan ki is használnak emiatt, és vannak akik erre figyelmeztetnek is, hogy talán nem kellne hagynom de én sem tudok mást tenni. Csak mosolyogni rajtuk és ugyanúgy tenni tovább ahogy előtte. Botondnak még annyit, hogy egy kicsit több önbizalom nálad is elkelne. Fel a fejjel!
Kedves Botond!
természetesen nem sértődöm meg, miért tenném. Az Isten-önbizalom témához nem is szólok hozzá, nem tisztem megítélni, hogy mi miből következik. Részemről a téma lezárva.
Az, hogy idegenként tekintenek Rád évek óta a segítőkészséged ellenére… Talán más nézőpontból közelítenek. Azon nem gondolkodtál még el, hogy talán mégis Benned van a hiba? Tudod, mindig, mindenhol vannak oylan emberek, akiknek semmi nem jó, de ha sok iylen van, sőt teszem azt mind ilyen, akkor talán érdemes komoylan elgondolkodni. És kérlek ne vedd sértésnek…
A szeretet erejében pedig higgy továbbra is. Használ.
Szeretem az egyenes beszédet, igy nem is vehetném sértésnek
Egy idézet jut gyakran eszembe ezzel kapcsolatba “Tudom, sok hibám van, de lehet, hogy csak benned kevés a szeretet”. Én nem tartottam magam soha hibátlannak, sőt, naplót vezetek amelyben külön kiemelem nap mint nap az elkövetett hibákat, a másokkal szembeni rosszaságot, mindazt amit nem a szeretet jegyében tettem. Az viszont, hogy csak bennem lenne a hiba…hát ezt nehéz lenne elmagyarázni. Tudjátok, városrol költöztem egy elégé eldugott faluba, ahol sajnos ilyenek az emberek. Nem tudják, nem képesek, vagy csak egyszerüen nem hajlandóak befogadni az idegeneket. És ezt nem csak én érzem igy, hanem még néhány ugynevezett idegen, akik nem a falu szülöttei. Természetesen mint mindig, mindenhol itt is akadnak kivételek. De sajnos, a falu lélekszámát tekintve, talán tul kevés. Még egyszer hangsulyozom, nem vagzok és nem is tartom magamat hibátlannak. És munkámból adodoan (a falu összes számitogépét én szervizelem, mivel más nem ért hozzá itt a környéken)alkalmam volt ezeket az embereket megismerni közvetlen közelről is,az otthonukban. És olyankor nincs is baj velük.Szivélyesek, hálásak, stb… De ez csak addig tart, amig náluk vagyok és dolgozom. Azután már ujra csak egy idegen vagyok, akit néha még köszönésre sem méltatnak, csupa büszkeségből. Hát ez nagyjából a történet lényege. Gondolom igy már kicsit jobban át lehet látni a tegnapi hozzászólásom 
Kedves Botond!
Ebben a megvílágításban, valóban másképp fest a dolog. Sajnos a kis falvakban valóban nagyon sokszor, nagyon nehezen fogadják be az embert és valóban nem érzik őket maguk közé valónak. A Te esetedben azonban, mivel sem Téged, sem pedig őket nem ismerem, nem tudom megítélni.
Naplót vezetsz a hibáidról? Ne már! Szerintem inkább az erősségeidről vezess. Úgy látom egy kis önbizalomerősítés mégis Rád fér. Sok sikert hozzá.