lángok

Forró, perzselő, lobogó lánggal égek. Nem oly rég csak parázs és hamu voltam, s a parázs is csak pislákolt szívem közepében. Minden más hamuvá égett. Az utolsó izzó parázsszemeket szívembe zártam, és reménykedve vártam, hogy lesz ami táplálja majd, mielőtt végleg kialszik. Olykor, kis fuvallat jött, felszította parazsam. A fuvallat apró száraz leveleket sodort s a parázs fel-fel lobbant, de a szellő ahogy hozta el is sodorta az éledező lángokat. Te jöttél aztán s a fellobbanó lángokat két kezeddel óvtad, hogy el ne vigye a szél, s táplálni kezdted lassan, hogy erősödjön. Éreztem, ahogy egész szívem izzani, parázslani kezd és apró lángnyelvek csapnak ki belőle. A lángnyevek lassan indultak el szívemből és lassan egész testem lángokban égett. Lángoló ruhát öltöttem, perzselőt. Karjaim, lábaim, ujjaim lángnyelvekké váltak, apró táncoló lángnyelvekké. Hol izzó pirosak, hol élénk sárgák, hol zöldben és kékben játszók. Fejemen lángoló korona ég, szememből szikrák pattognak. Hangom mint pattogó tűz, lélegzetem, mint a tűz lobogása. Észrevétlen törtem ki két kezed védő árnyékából, körülfontam karod és egész tested. A lángok körülfontak, óvtak, melegítettek. Te csak tűrted és maradtál a lángok közepében, tápláltad tüzem. Én mgis megijedtem. Mi lesz, ha a tűz megperzsel, megégsz? Mi lesz ha a lángok felemésztnek és nem leszel többé? Visszafogtam hát a perzselő lángokat, de tudnod kell, legbelül lobogó lánggal égek tovább és tüzem Te táplálod. Én vigyázok, hogy meg ne perzseljen, de kérlek Téged, Te vigyázz, hogy a tűz soha ki ne aludjon.