úgy ült ott a lépcsőn…

…úgy ült ott a lépcsőn, és várt, hogy végre hazaérj, mintha csak reggel váltatok volna el, és elfelejtette volna magával vinni a kulcsot. Te meg csak beengeded, rá se nézel, meg se szólalsz. Nehogy észrevegye, magadban mosolyogsz. Arra gondolsz, erre vártál mindig, hogy eljön egyszer végre. Boldog vagy, bár nem miattad, csak hozzád jött. Hogy miért, nem kell kérdezni sem…

…hamarosan úgyis megered a nyelve, a válladra hajtja fejét, szeméből potyogni kezdenek a könnyek, és bömbölve szidja azt a mocskot, aki rá se hederít „mert el van foglalva a haverokkal / a munkájával / az anyjával / a szomszéddal / a kutyával”, mindenkivel, csak éppen vele nem. Mintha, minden, mindenki fontosabb lenne. És csak zokog, már nem is érteni mit mond. Talán már ő sem érti. Talán nem is fontos, elmondta már ezerszer és elmondták már ezren, ki sírva, ki ordítva, vagy éppen átkozódva…

…Te megpróbálod megnyugtatni, vigasztalni (biztosan erre van szüksége). „nem érdemes egy pasi miatt kiborulni” és „különben is jobbat érdemelsz” vagy „találsz helyette százat is, ha akarsz.”

Persze minden reménytelen. Ő már az öngyilkosságon gondolkodik, mert „elege van már az egészből”. És folytatja a sirámokat. Holnapig tudná sorolni, mivel bántotta meg az a másik. Tegnap is inkább a meccset nézte, pedig a másikon a … ment. Meccs van minden héten három, de az a film két évben egyszer megy. És gyönyörű és úgy szerette volna, ha együtt megnézik.

Talán a tanácsodra van szüksége? Biztosan. Mióta is ismeritek egymást? Legfeljebb pár éve, mégis olyan, mintha a veséjébe látnál. Ismered, mintha együtt nőttetek volna fel. Talán úgy is volt, csak éppen nem tudtatok róla. Azt hiszed, kívülállóként mindig jól láttad és értékelted a helyzetét. Talán így is van, ezért fordul hozzád, ahogy még jó néhányan. Adnak a szavadra, gondolhatnád. Mégis, mikor megpróbálnád – „próbálj beszélni vele” vagy „próbáld Te is megérteni” stb. – kiderül, hogy „már mindent megpróbált” és „egyébként is minden reménytelen” na és persze „ úgy sem értené” mert „soha nem lehet vele beszélni” stb. Persze tudod jól te is, hogy reménytelen, de a segítséged várja, hát menteni próbálod a helyzetet…

…És még nincs vége a szóáradatnak. A dühét már kiadta, még szipog kicsit, és egyre inkább dől belőle a szó. „Az a féreg a múltkor is úgy bámulta a szomszéd csajt, ahogy ment fel a lépcsőn, engem közben majdnem fellökött” és „már az évfordulónkat is elfelejtette” a múltkor meg a kínaiba vitt vacsorázni. Öt év után sem tudta megjegyezni, hogy „kiütést kapok a rizstől!” Na igen. Kezded úgy látni, mintha a Föld legmocskosabb férfija lenne. Bár ő csak annyit mond. „Pont olyan mint a többi.” Meg hogy „csak a szexre tud gondolni” pedig már közel sem olyan jó, mint az elején volt. „Ki tudja, lehet, hogy akkor is az a kurva jár a fejében?” És jön a mélypont. „Én pasival többet nem kezdek” vagy „inkább zárdába vonulok” esetleg „akkor inkább leszbikus leszek”.

Már minden tanácsod elvetette, megpróbálod hát a legvégsőt, amit eddig gondosan kerültél, sőt, próbáltad kiverni a fejedből is. Mégsem avatkozhatsz bele azt életébe, még ha azért is jött hozzád, hogy megoldd a problémáját. Mit várna, ha nem azt, hogy te mondd ki helyette? „Ha ennyire nem működik, miért nem hagyod az egészet a fenébe?” „Miért okozol magadnak fájdalmat?” Még ráteszel egy lapáttal, hogy megadd az utolsó lökést. Talán éppen ez hiányzik. Valakinek el kell végezni a piszkos munkát. „Nekem már az elején sem volt szimpatikus.” „A múltkor is találkoztam vele a … ban. Hát, inkább letagadtam volna, hogy ismerem. Undorítóan viselkedett” vagy „nem akartam mondani, de mintha egy lánnyal láttam volna a parkban. Úgy tűnt, elég jó viszonyban vannak.” És végül „én már az elején megmondtam neked, hogy nem lesz jó vége”.

Itt következik a drámai fordulat. Ahelyett, hogy az utolsó lökést adtad volna meg, hirtelen a visszájára fordul a dolog. Eddig ő szidta, s te próbáltad védeni, és szépíteni. Ő kiadta a mérgét, kisírta bánatát, lassan megnyugszik. Te kezded megelégelni a dolgot, és egyre jobban haragszol, hogy így elbántak ezzel a kedves, aranyos lánnyal, akiért te mindent megtennél, mert igaz barátok vagytok.

Most te kezded szidni, mert ennyi rossz után, az a kevés jó tulajdonsága is elvész, ami szerinted volt. Ő pedig hirtelen védelmébe veszi és komoly, megingathatatlan érveket hoz fel, miért nem szakíthat vele. „Már úgy megszoktam, és tudod jól, utálok egyedül lenni.” Vagy „Igazán lehetnék türelmesebb” és „Én sem vagyok azért szent” és végül az adu ász „…hát, én … végül is szeretem”.

Ha esetleg megkérdeznéd, mert már egyáltalán nem világos, hogy „mégis mit lehet szeretni ezen a szemét trógeren?” hát azonnal megkapod erre is a választ. „mert olyan aranyos tud lenni néha” és „a múltkor is úgy megnevettetett” vagy „mert isteni az ágyban” és természetesen mert „ha nem is úgy viselkedik, azért tudom, hogy engem szeret”

Te pedig már nem ellenkezel. Nincs értelme, tudod jól. Rábólintasz „te tudod” mondod, mert hiszen ő tudja, „de aztán ne gyere nekem holnap megint panaszkodni” teszed még hozzá.

Belefáradtál, és legszívesebben elfelejtenéd az egészet. Most, hogy végre mindenben egyetértettetek, szó eshet másról is, nem csak arról a mocsokról, aki nélkül mégsem tudja elképzelni az életét. Beszélgettek hajnalig, talán még nevetgéltek is kicsit. Bár csak óvatosan. Szentségtörés lenne úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Végre hallod a saját gondolataidat is, amik eddig is csiklandozták a füled, de te mégis elhessegetted őket, hogy rá csak figyelhess. Az jutott eszedbe, hogy te talán „nem olyan vagy mint a többi” türelmes vagy vele, meghallgatod, mi több meg is érted, amit mond. Odafigyelsz rá, mintha nem is lenne a világon más. Így is van, amíg vele vagy, nincs is más számodra. És, mintha csak hallaná, hogy mi jár a fejedben, meg is erősít ebben a tudatban „olyan jó, hogy vagy nekem” mondja. Kimondhatatlanul boldog s büszke vagy. Érzed, hogy fontos vagy és szeretnek. Közben a bűntudat egyre elhatalmasodik rajtad, hogy talán nem volt tisztességes úgy bemártani azt a másikat. És végképp szemétség arra gondolni, hogy milyen szép is lenne, ha minden estédet vele tölthetnél, ha valóban ő várna, mikor hazatérsz, amikor éppen romokban hever az élete.

Végül, mikor búcsúzóul megölelitek egymást és nyugovóra tértek, magad maradsz, és a gondolataid visszhangzanak, és egyre jobban összekavarodnak az üres szobában. Arra gondolsz, vajon mi az oka, hogy azok a férgek soha nem magányosak, míg te, aki látszólag mindenben jobb vagy náluk, mégis magadra maradsz. Végül a kavargó gondolatok ezrei egy mondattá állnak össze, és mintha tükörképed ismételné egyre, „te vagy az oka” és kezded elhinni, hogy valójában te sem vagy „más, mint a többi” és „úgy sem érted”, csak azt hiszed.

Másnap persze korán kelsz, és mivel egész éjjel forgolódtál álmatlanul, legszívesebben meghalnál vagy legalább világgá mennél, mert úgysem hiányzol senkinek, mégsem teheted. Valahol mégis feltűnne, ha megszűnnél létezni: a munkahelyeden. Elindulsz, ő még az igazak álmát alussza. Hagysz neki pár sort a hűtőre ragasztva, a kulcsot kiteszed, hogy ha akar, hazamehessen és – ha nem is vallod be – hogy bármikor visszajöhessen…

Mikor hazatérsz egy újabb semmitmondó nap után, titkon azt reméled, hogy ott vár rád a lakásban, eszébe sem jutott hazamenni hiszen te „olyan jó vagy” hozzá … Persze a kulcs a postaládában. Tehát elment, és eszében sem volt visszajönni.

Tudhatnád jól, ha nem is holnap, vagy a jövő héten, de valamikor visszajön és ott fog ülni a lépcsőn, és várja, hogy végre hazaérj…