Beígértem egyszer egy mesét, olyan igazi, komoly felnőtteknek szólót. Sokat rágódtam rajta, nekifutottam többször is, mindhiába. Nem akart összeállni, amit szerettem volna. Nemrég előkerültek régi kopott papírfecnik, amelyekre gondolataimat valamikor leírtam. Ezek között a fecnik között találtam meg a mesét, amit egyszer már megírtam, és azóta azt kutattam mélyen belül, hogy újra megírhassam. De ugyanazt még egyszer nem sikerült volna soha. Így viszont most le tudom ide írni, úgy ahogy az először megfogalmazódott bennem. A lap alján a dátum 2002.10.26. és a hely, ahol papírra vetettem a Régi Séd. Ha lehet, most még talán igazabbnak érzem minden szavát mint akkor. Átnyújtom most nektek őszinte szeretettel.
Bejártam hegyet s völgyet, síkvidéket, hajóztam folyókon, tengereken, de a Hozzád méltó ajándékot nem leltem. Kerestem nagyvárosban s a végtelen pusztában. Kérdeztem öreget s fiatalt, mindhiába, a választ senki nem tudta. Elindultam hát, hogy megkeressem a bölcsek bölcsét, ki évszázadok óta él barlangjában az igazság hegyén a világ tetején. a hegyet tengerek, mocsarak, mélységes szakadékok veszik körül s áthatolhatatlan erdők védelmezik a hívatlan látogatótól. Elindultam, átvágtam sivatagokon, gázoltam mocsarakban ó, úsztam sodró folyóban, átkeltem szakadékon és utat vágtam erdőn át, hogy megleljem őt. Végül megleltem barlangját ott, hol az utolsó madárdal emlékét is feledtem, s más élővel sem találkoztam. Három napon át botorkáltam a barlang vak sötétjében, míg végül kis fényt fedeztem fel, s ezt követve őt is megtaláltam, tűz mellett üldögélve amint éppen a világ történetét jegyezte le hatalmas könyvében.
- Üdvözöllek Bölcsek Bölcse minden titkok tudója – szólítottam meg. Bocsásd meg, hogy elmélkedésed s nyugalmad megzavartam, de kérdésemre választ máshol nem találtam, bár a világot bejártam.
- Idegen, tudom jöttöd okát s célját,a választ is megadom azonnal, de ülj le, hisz hosszú volt utad s mg hosszabb út vár rád ezután.
Amint elhelyezkedtem, s ételét, italát elfogyasztottam, mit szívélyesen megosztott velem, el is árulta a titkot, mit oly régóta kerestem.
- Tudd meg idegen, a titok s az ajándék ott van, honnan indultál, azon a helyen hol nem kerested. A legszebb ajándék mit adhatsz, a szeretet amit máshol nem találhatsz máshol, csak szíved mélyén, szeretteid mellett. De hogy üres kézzel mégse térj haza, elárulok még egy titkot. Ha innen elindulsz, napkelet felé, átkelsz hét sivatagon, átvágsz hét tengeren, megmászol hegyet s völgyet, találsz egy kristálytiszta, tükörsima vizű tavat. Ennek a tónak a közepén találsz egy szigetet. A sziget kellős közepén nyílik az igaz szeretet, boldogság és szépség virága. Ez a virág száz évente egyszer nyílik. Ha megleled, ezt a virágot szakítsd le és vidd el annak, kit legjobban szeretsz, ez hozzá méltó ajándék lesz. De jól vigyázz, a virágot csak akkor szakíthatod le, ha lelked békés, s teljesen tiszta, s akinek szakítod, azt igazán, szívből szereted. Másképp varázsa elvész egy pillanat alatt és elhervad. Virágzása csak egyetlen napig tart, de ha azonnal indulsz, s nem tántorít semmi utadtól, a virágzásra odaérhetsz. Hogy sikerrel járj, adok neked egy kulacsot, töltve az élet vizével. Oszd be jól, hogy utadon kitartson.
Nem késlekedhettem hát, azonnal indultam, illően megköszönve a Bölcs segítségét. Napkelet felé vettem az irányt, követve a bölcs szavait, átvágtam újra az erdőn, gázoltam mocsáron, úsztam sebes folyón. Megleltem a sivatagot és tengert, összesen hetet, megmásztam hegyet s völgyet , átkeltem sivatagon és tengeren, közben alig pihentem, de bizony, mire az utolsót is elértem, kulacsom kifogyott. Végre elértem a tóhoz is, melynek vizével szomjam olthattam, s megmártózva benne az út porát is lemoshattam. A tavon átkelve a szigetet is megleltem, közepe felé vándoroltam még hét napot s éjjelt. Így pillantottam meg végül a felkelő nap fényében az igaz szeretet virágát, melynél szebbet nem láttam még soha, sehol a világon. S ahogy a felkelő nap első sugarai melengetni kezdték, kibontotta szirmait s ahogy kinyílt, szépsége szikrázóbb volt a nap fényénél is. Csodáltam volna még egy álló napig – míg virágzása tart, de tudtam, indulnom kell vissza a hosszú úton. Nem feledtem azonban a Bölcs szavait, hosszú utamon volt időm, hogy elhagyjam lelkem sarát, minden gonosz, rossz érzést, gondolatot. Tiszta lélekkel álltam hát a virág előtt, szemközt a felkelő nappal, melynek fényét a virág tisztasága és szépsége elhomályosította, készen arra, hogy leszakítsam.
Bármennyire szerettem is volna elhozni Neked, nem tudtam leszakítani a virágot, mely száz évig növekedett, hogy aztán egy napra virágba boruljon itt a világ végén, hol senki nem láthatja így nem is bánthatja. A szirmok kelyhében száz év alatt összegyűlt harmatból merítettem hát, s ezt hoztam el markomban vigyázva hét sivatagon, tengeren, hegyen-völgyön át, Neked. Ebben a maroknyi harmatvízben fürösztöm most arcodat, hogy örökké tiszta, szép s boldog légy, hogy szeress igaz szeretettel úgy, ahogy eddig. Többé nem hagylak el soha, mert már tudom, a legnagyobb ajándék az igaz szeretet, amit csak szerettei körében, szíve mélyén találhat meg mindenki, mert nem létezik az sehol máshol, kerek e világon.
