Ez egy réges régen megkezdett és soha be nem fejezett iromány első szakasza. Hát most megosztom a nagyérdeművel. Ha tetszett, majd jön a folytatás. Talán egyszer végre be is fejezem?
Én reménykedtem mindig, az első pillanattól fogva, máig is. Reménykedtem, hogy egyszer megjelenik, és elém áll azzal, hogy én vagyok az akire oly régen várt és akit mindenütt keresett. Reménykedni is fogok mindörökké, csak attól félek, hogy akkor fog elém állni, amikor már én leszek foglalt, úgy értem, családom, gyerekeim lesznek. Akkor pedig már késő lesz, és hiába várnék erre a pillanatra tíz, vagy akár húsz éve is, vissza kellene utasítanom. Azt kellene mondanom, sajnálom, nem lehet. Már késő. Akkor régen mindent föláldoztam volna érte, de Ő ezt nem akarta. Egy szavába került volna, de csak azt hajtogatta, nem lehet. Nem azt, hogy nem akarom, ami ugye egészen másképpen hangzik. Én pedig vártam az alkalmat, a pillanatot, amikor eljön az én időm, amikor majd lehet, amikor nem lesz semmi akadály, nem lesznek kétségek, nem gyötör majd bűntudat minden szerelmes gondolat miatt. Hiába, újra és újra csak ezt hallottam: nem lehet, s ha nem hallottam, akkor is minden gondolatom ezt a két szót visszhangozta. Ha egyszer nekem is ezekkel a szavakkal kellene visszautasítanom egyszer, hát biztosan beleőrülnék. Mert még mindig szeretem, azt hiszem, szeretni fogom már mindörökre, és várom, hogy egyszer eljöjjön. Bár semmi esélye, hogy valaha megtörténik, én mégis reménykedem, hisz, ahogy mondják, a remény hal meg utoljára. Szerintem az ember előbb hal meg, mint reményét elvesztené. Talán egyszer lesz majd valaki, akit hasonlóképp fogok majd szeretni, és ő viszont. De úgy gondolom, ez az érzés az a bizonyos nagy-nagy, ami az életben egyszer jön, és a legtöbb esetben tovább is megy, hogy örökké vérző sebeket hagyjon maga mögött. Bármennyire is fogom szeretni azt a másikat, őt nem fogja elhomályosítani egy pillanatra sem az új érzés. S ha majd véletlenül találkozunk majd, amit éppen párunkkal, gyermekeinkkel sétálunk, akkor is ugyanúgy dobban majd szívünk, mikor megpillantjuk, mint régen, amikor minden perc örökkévalóságnak tűnt nélküle. És majd csak állunk ott bután, és szólni sem tudunk, és nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel az egész helyzettel. Majd dicsérjük egymás gyerekeit, mint távoli ismerősök, akiknek nincs semmi mondanivalójuk egymásnak, de tudják, illik valamit mondani, és úgy sem tudnának szó nélkül elmenni egymás mellett. És örülünk majd, hogy a másik is jól van, miközben legbelül azt gondoljuk, hogy egész életünket elrontottuk akkor, amikor más-más utakra tértünk és nem fogtuk többé egymás kezét. És látjuk majd egymás szemében, hogy a másik éppen ugyanezt gondolja, és legbelül sírunk majd. És éjszaka, mikor nem tudjuk lehunyni szemünk, mert ott kísértenek régmúlt közös emlékeink, és azt gondoljuk, párunk már mélyen alszik, hangosan feltör belőlünk a sírás, amit oly régóda nyeldesünk. És akkor párunk felénk fordul majd, hiszen látta ő is, hogyan néztünk egymásra, és a gondolattól ő sem tud szabadulni. És azt kérdezi majd: Valami baj van, drágám? És majd nem tudjuk mit mondjunk, mert hiszen hogy magyarázhatnánk meg, annak, aki már öt éve ott alszik a karjainkban minden éjjel, hogy mi mégis még mindig őt szeretjük tíz év után is. És akkor majd házasságunk is megromlik, és másodszor is elhibázzuk életünket, ismét egymás iránti szerelemből. Nos, ez a látomás kísért folyamatosan, ezért van, hogy inkább reménykedem, és várok. Várok rá, és nem másra, aki majd talán feledteti velem mindezt. Talán majd egyszer, ha ő már megházasodott, lemondok róla, akkor már én is házasodhatom. Akkor legalább mindketten házasok leszünk, egyformán fogjuk bánni, ha egyszer oda jutunk. Egyszóval, várok rá még mindig, holott tudom, utolsó találkozásunk óta, hogy minden hiába. Ha addig szeretett, csak egy kicsit, vagy fontos voltam neki, akkor biztosan végleg elege lett belőlem.
This page has the following sub pages.
van ennek egyáltalán folytatása? nem rossz a kérdés.lehete folytatni? ha csak egy töredék is, mégis oly egységes és befejezett. a kíváncsiságot felkeltő, hisz a végkimenetelt nem tudjuk(om).mindennapos gonddal áll szembe az illető, de mégis egyedi. feltűnik az önzőség és önzetlenség egyetlen tettben. a hallgatásban.
más tészta: hasonlít az írásod vkiére. bárcsak tudnám, h kire emlékeztet.mondasz nekem egy általad gyakran olvasott szerzőt?ohh, és ne felejtsem: minden vágyam kritizálni a blog olvasó csalogatásának hiányosságát.lehet e?
van folytatás, bár inkább előzménynek nevezhetném, vagyis hogy jutott el hősünk odáig amit itt olvashatsz. mik történtek és miért és hogyan. mi vezetett a teljes reménytelenségig és az örök reménykedésig. Persze lehet hogy így teljesés nem is kell tovább ragozni mert nincs értelme.
NEm tudnék olyan szerzőt mondani, akit rendszeresen olvasok, bár van egy-kettő, de a stílusa nem hinném hogy hasonlít.
A kritikát pedig kíváncsian várom
nosza.érdeklődve várom, ha egyszer eljutsz odáig…
ohh és kritika. nem gondoltál még képek kirakására.átlagosan így akadnak oldalakra. képek, idézetek.de gondolom ezt te is tudod.tehát megkell kérdeznem, mi az ok, hogy e momentumok kimaradtak?
Köszönöm az érdeklődést, és a kritikákat Elgondolkodom rajta