értékeld

A napokban elgondolkodtam valamin. Mikor valakitől el kell válnunk egy időre talán még örülönk is sokszor. De ahogy mondani szokták, valami/kinek a fontosságát akkor érezzük igazán, amikor elveszítjük. Hát nem kell elveszíteni teljesen, csak nélkülözni kicsit. Máris többre fogjuk becsülni. Gondoljunk pl. arra, mikor folyton szidtuk azt a atanárt, hogy ilyen meg olyan és fellélegeztünk mikor bejelentették, hogy beteg és nem fogjuk látni egy ideig. De aztán jött valaki helyettesíteni és azt mondtuk, bárcsak mihamarabb meggyógyulna a jól megszokott tanárunk. No hát gondoljunk csak bele.

Hányan vannak akiktől azt halljuk, hogy mennyire nehezen viselik párjuk, férjük, feleségük egyes tulajdonságait. Hogy milyen jó is volt szabadon, függetlenül, gondtalanul élni. Míg független voltam, főleg az idősebb kollegák előszeretettel jöttek a szöveggel: persze te könnyen vagy, blablabla. Még most is egyébként. Hát ha ez kell, tegyenek próbát. Küldjék el párjukat, családjukat kirándulni, vagy épp egy tanulmányútra, vagy bárhova. És élvezzék az egyedüllétet. Biztos van aki egyébként élvezné is. Egy darabig. Aztán hamar rájönne, hogy semmi nem olyan jó. Nincs kivel megosztani az örömöd, a bánatod, és még a vacsora sem esik olyan jól mint korábban.

Biztos sokan nem értenének egyet velem, de azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy ha hosszú idő után látjuk viszont szeretteinket, nagyon tudunk örülni nekik.

Miért is jövök én ezzel a szöveggel? Hát azért, hogy mndenkinel felhívjam a figyelmét rá, hogy mekkora kincs is az, ha van kihez hazamenni, ha valaki vár otthon, vagy valakit haza várhatunk, még akkor is, ha egy idő után teljesen természetessé és megszokottá válik a dolog. Gondolkodj el rajta kicsit, és ha a munkából vagy csak a sarki boltból hazaérsz, tudj örülni párodnak úgy, mintha legalább egy hete nem láttad volna. Értékeld, hogy van és örülj annak ami neked jutott. Lehetne rosszabb is. És persze lehet jobb is, de ez csak rajtad múlik.

szerelmeskönyv

Mikor is írtam utoljára? Az ominózus sztrájkos utam után, aminek végül egy gyönyörű napot köszönhettem. Hát az már jó régen volt. Karácsony előtt. Úgy is mondhatnám tavaly. Húú az baromi rég volt, ugye?
Hát akkor beszámolok gyorsan. Először is a karácsonyról. Valahogy mindig vegyes érzésekkel várom a karácsonyt. Mert jó  meg szép dolog a szeretet ünnepe és tényleg kell, hogy a családdal töltsünk pár napot, bár felnőve néha már nehéz túlélni az ünnepek néhány napját is a szülői házban. Én ezeket az ünnepeket már jó ideje nagyon magányosan élem meg, bár soha nem egyedül. Úgy értem, a családdal együtt mégis magányosan, mert mindenhonnan az a túláradó szeretet áramlik felém. Belőlem is áradna, de soha nincs kivel megosztani. Egy társra vágytam na, akit szerethetek a szeretet ünnepén de valahogy soha nem adatott meg. Most végre a sors úgy hozta, hogy lett volna kivel megosztani, és boldog voltam, hogy máshogy lesz mint eddig volt és nem fogom olyan rohadtul magányosan és hülyén érezni magam, hogy nem szerethetek úgy igazán őszintén és nagyon senkit az ünnepek alatt. De a sors kegyetlen és pont úgy hozta, hogy pont vele nem tudtam együtt lenni, legalábbis abban a néhány napban, amit hivatalosan is karácsonynak tekinthetünk.

És rájöttem, hogy kevésbé rossz az ami nincs, mint az ami van csak nem érheted el.

Na ez most nekem is tetszik És persze eddig is értettem a nóta mély üzenetét: ‘All I want for christmas is you‘ de most éreztem át csak igazán Hát legyen ez az én üzenetem idén karácsonyra. Mielőtt a karácsonyból az új évbe buknék át el kell mondanom, hogy kedvesemtől szerelmeskönyvet kaptam ajándékba. Szerelmeskönyv. Így fogalmazott kishugom mikor meglátta. Egyébként jó szívvel ajánlom mindenkinek aki valaha is volt van vagy éppen lesz szerelmes Varró Dániel: Szívdesszert című kötetét. Bár úgy tűnik, nem kell neki a reklám. Van kedvencem is benne … nagyjából mind a kedvencem. De tegnap este ahogy olvasgattam a mese fogott meg a Világszép cicagrófkisasszonyról akinek kiégett a villanykörtéje és a medvevitézről aki végül kicserélte. A villanykörtét persze.

Miért van az az érzésem, hogy minden valaha leírt szerelemes sor rólunk szól? Megbolondultam, vagy csak javíthatatlanul szentimentális vagyok? Na jó az a film tényleg rólunk szólt a múltkor. Hogy melyik ezt egyelőre nem árulom el nektek kis batátaim. Még a végén ránk ismernétek

Ajándék

Kalandos nap áll a hátam mögött. Mit egy nap? Napok. Hétfőn kezdődött és szerdán ért véget. Hűűű. Kezdve a vasutassztrájkkal és több száz km látszólag értelmetlenül való megtételével. Hogy miért látszólag? Mert mindig arra gondolok, az ilyen értelmetlennek tűnő dolgokkal is valami célja van az életnek. És hát mit is kaptam? Láttam Sárbogárdot és Dunaújvárost, ahol ifjúkoromban jártam utoljára. Kicsit kiábrándultam a vasútból és hosszú ideje először buszra kényszerültem. De ezek csak a mellékzöngék. A lényeg a keddi nap. Kezdve az éjszakai kiruccanást követő mérhetetlen fáradtsággal, az otthontalanság érzésével, a bűntudattal ami a kötelességem kényszerű elmulasztását követte. A borúsan induló reggel a nap végére valami csodává nőtte ki magát. Nem tudok mást mondani, ajándék volt ez a nap. CSodálatos érzés együtt lenni valakivel, akiből sugárzik a szeretet, hosszú idő után látni, hogy testben és lélekben felszabadult. Csodálatos érzés szeretni és szeretve lenni. És igen, hihetetlenül jó érzés szerelmesnek lenni.

álom – de valódi

Egészestés álmom volt az éjjel. Tudjátok olyan, mint a TV-ben a nagy film. Bámulod a bugyuta szappanoperákat, azok rövidke epizódjait és valahogy se elejük, se végük. Aztán jön az este és jön az egész estés film. Van eleje, közepe és vége van sztori, van történés és van üzenet. És legfőképpen nincs vége mielőtt elkezdődött volna. Szóbval ilyet álmodtam.

Benne volt a jelen, egy kicsi múlt és persze egy lehetséges jövő is kicsit, a happy end lehetőségével. Szóval olyan jövővel amit el bírnék viselni azért. A részletekbe nem mennék bele, mert ahhoz sokmindent el kellene árulnom magamról és a nagyfilmes álom szereplőiről. És biztos untatnék vele mindenkit. Mert azért valljuk be, nem olyan érdekes az életük, mint a hálivúdi sztároké. Bár, ha jobban megnézzük, azért belőlük is össze lehetne hozni egy két érdekes mozit. Na de hagyjuk a filmeket. az álmomról csak annyit, hogy olyan volt, mintha pár hónap sűrűsödött volna néhány órába és persze helyenként tér és idő valóság és fikció keveredett, de nagyon valósnak tűnt egyébként. Volt benne minden. Család és munka, rokonok, barátok, kollegák, felnőttek és gyerekek. Volt benne öröm, volt kis feszültség, mondhatni dráma és volt benne boldogság. Én legalábbis éreztem.
Sajnos az álommal is úgy volt, mint a jó filmekkel szokott, amik általában nagyon későn kezdődnek. Tetszett és nagyon meg akartam nézni, de sajnos felébredtem mielőtt vége lett volna

álom

Rólad álmodtam az éjjel. Álmomban virágzó réten járok, a tájat csodálom és a természet friss illatát szívom magamba. A távolban a fákat nézem, a táj minden rezdülésében Téged látlak. A Szél a mezők illatát sodorja felém s a Te illatod éreztem benne. A végtelen neszeiben hangod vélem felfedezni. Téged kereslek, vagyis inkább várlak. Mintha megszokott találkáink helye lenne a tisztás az erdő közepén. De hiába véllek megpillantani, hiába vélem hangod hallani, nem vagy sehol. De nem aggódom, tudom jönni fogsz.

A puha pázsiton fekszem, az eget bámulom. Figyelem ahogy az azúrkéken hófehér foltok úsznak el, figyelem hogy fodrozódnak a felhők. Elnyújtózom s csak ekkor veszem észre, hogy fejem öledben pihen. Fölén hajolsz, hajad rcom súrolja. Mosolyogsz, majd kacagni kezdesz. Érzem, ahogy egy apró bogár mászik orromon, majd szárnyát kibontva elrepül. Hosszan követed szemeddel, talán már nem is látszik, csak azt a távoli pontot figyeled a látóhatáron ahol végleg a semmibe veszett. Még mindig önfeledten kacagsz, mikor újra rám nézel. Én közben szemem behunytam, fülemben még ott cseng nevetésed és csukott szemhéjam alatt is tisztán látom a mosolyt szemedben. Újra érzem, amint a kis bogár felszállni készül orromon. Kinyitom szemem és ismét Téged látlak. Szobádban vagyunk, arcom fölé hajolsz, egy hajtinccsel csiklandozod az orrom. Közben önfeledten, hangosan kacagsz. Elgondolkodom, vajon még mindig álmodom, vagy ez már a valóság? Meg kell győződnöm róla. Karommal átfogom derekad, végigsimítok hátadon, Te fölém hajolsz és leheletnyi csókot adsz ajkaimra. Ajkaid érintésétől megborzongok, nincs kétség, nem álmodom. Úgy érzem soha életemben nem voltam még és nem is leszek ilyen boldog. Ezt a pillanatot örökre lelkem mélyébe zárom.

levél – rajongás

Tisztelt Asszonyom!

Földöntúli boldogsággal töltött el az a néhány óra, melyet az Ön társaságában tölthettem legutóbb. Elviselhetetlenül távolinak tűnik a következő alkalom, amikor reményeim szerint újra láthatom. Bocsássa meg tolakodásom, hogy hiányának fájdalmát enyhítendő, soraimmal zavarjam.

Gyakran idézem fel azon alkalmak valamelyikét, melyeket volt szerencsém az Ön társaságában tölteni. Szinte látom magam előtt ahogy a társaságban mozog s társalog. Újra és újra felidézem mikor belépett a terembe s minden szem Önre szegeződött, követte minden mozdulatát ahogy a termen áthaladt. Mégsem vette észre senki, mikor egy boldog pillanatra szemünk találkozott, összefonódott s ebben a pillantásban benne volt minden mit ki nem mondtunk, nem is mondhattunk soha. S mikor hozzám lépett s megszólított, udvarias társalgásba kezdtünk sem láthatta senki a tüzet mely szemében táncolt ahogy rám nézett, engem mégis megperzselt. Örökre.

Kérem könyörüljön rajtam, s ígérje meg, hogy hamarosan ellátogat körünkbe, s hivatalos elfoglaltságai, társasági kötelességei mellett megejándékoz néhány boldog perccel. Már azzal is enyhítene szenvedéseimen, ha egy pillanatra rám mosolyogna. Legyen jó hozzám s tüntessen ki társaságával ha csak néhány percre is s én boldog leszek. Félve bár de bevallom, szívem vágya hogy végre karomba zárjam ne csak néhány röpke percre, hanem örökre.

Epekedve várom válaszát.
Legmélyebb tisztelettel: az Ön titkos hódolója

Hála

Tegnap épp a hullámzó érzelmek hatása alatt próbáltam valami fiktív mégis bennsőséges, mondhatni személyes hangvátelű bejegyzést összehozni. Nem jött az ihlet és végül időm sem volt így elmarad a dolog. Gondoltam, majd megírom de aztán egy szót kezdtem el ízlelgetni: hála.
Mit is jelent számomra ez a szó? Miért is akarok én itt beszélni róla? magam sem tudom, de ha leírom talán világosabb lesz a kép. Számomra is.

Ha a hálára gondolok, valami pozitív dolog kell hogy eszembe jusson, de mégis ott bújkál valami a háttérben ami sötét és kellemetlen és rossz érzést kelt. Hányszor mondták már nekem: hálás lehetnél / hálásnak kellene lenned ezért vagy azért. Ami talán igaz is, de miért érzem ilyenkor, hogy tulajdonképpen kötelességem a hála valamilyen formában történő kifejezése?

A hála valami olyan dolog viszonzása, aminek “értéke” nem meghatározható, nem kifejezhető és ha ki tudnánk fejezni valahogyan, akkor sem tudnánk annak értékével megfelelő módon visszaadni azt amit kaptunk. Pedig akitől kaptuk, nem várt viszonzást. Ha mégis, akkor nem önzetlenül és őszintén tette amit tett velünk, legfeljebbúgy próbálta beállítani. Ha elvárja, hogy valahogy viszonozzuk, akkor számító. Ha nem, akkor viszont nagyon kellemetlenül érintené ha mi mégis megpróbálnák legalább jelképesen kifejezni hálánkat. És mi is kellemetlenül éreznénk magunkat attól a tudattól, hogy nem tudjuk értékének megfelelően viszonozni amit kaptunk. Mert nem is lehet. És ez is a lényege. Ha valaki jót tesz velünk vagy egyszerűen csak jó hozzánk, normális esetben nem vár érte semmit cserébe. Sem hálát, sem viszonzást, sem ajándékot vagy bármi egyebet. Ha minden jó, akkor talán észre sem vesszük de mi magunk is ugyanúgy jót teszünk vele. Ami számunkra egyáltalán nem megerőltető, talán nem is tulajdonítunk jelentőséget neki, a másik fél számára viszont felbecsülhetetlen dolognak tűnhet. És ha nem most, lehet hogy a múltban tettünk vagy a jövőben fogunk tenni valami olyat. Ne törjük hát a fejünket, csak szeressük azt akit arra érdemesnek találunk. És inkább azon gondolkodjunk el, ha valaki viszonzást vár tőlünk cserébe valamiért aminek az értékét ő sem tudja felbecsülni.

Meddig még?

Elgondolkodom rajta, szinte nap mint nap, vajon meddig tarthat a szerelem? Az az igazi, szenvedélyes mindent elsőprő érzés, mely a semmiből jön és talán el is tűnik olyan hirtelen ahogy jött. Szenteltem már néhány sort az örök szerelemnek és a magam részéről őszintén szeretnék is hinni benne, de valóban létezhet? Tartható, bírható élhető egészen addig míg – ahogy mondják – a halál el nem választ? Ha az érzés idővel elmúlik, vajon mi jön utána? Kiábrándulás, közöny vagy gyűlölet és undor? Megnyugvás, elfogadás és szeretet? Nem tudhatja előre senki. Ha mégis tudjuk, sejtjük, hogy azok a nagy szavak amiket akor mondtunk talán ételmüket vesztik, hogy a minden t elsöprő érzelmek elcsendesednek, a szenvedély perzselő lángja kialszik, vajon mire alapozhatunk egy életet melyet közösen képzelünk el? Régóta foglalkoztat a szeretet és szerelem, a vonzalom és a szenvedély, a társas kapcsolatok kérdése. Tudományos értelemben is, szóval sokat olvastam róla és ha nem is mindig személyesen, de sokmindent megéltem vele kapcsolatban. Azt mondják nekem, persze még az elején ez van, meg az van. Ilyen meg olyan egy kapcsolat, de majd később ez változik… Mi lesz később? Meddig tart az eleje, hol kezdődik a vége és mi van a kettő között? Van egyáltalán valami? És muszáj mindennek megváltoznia?
Sokan sokfélét írnak a szerelem kialakulásáról, átalakulásáról és megszűnéséről. Mindenki azt írja, a nagy érzések idővel csendesednek, elmúlnak, változó persze hogy ki mennyit ad neki. Van aki néhány hónapot, más pár évet. És utána mi jön szerintük? Feltéve hogy a kapcsolat túléli, elfogadás, szeretet, kölcsönös bizalom és affélékről szólnak. Mindez nagyon szép és jó. Azért nem semmi olyat találni, akit valóban ismersz, mégis el tudod fogadni, szeretni tudod, annak ellenére is, hogy nem csak a legjobb oldalát ismered. De vajon miért kell elmúlni a szerelemnek??

Ne nézzen..

Hát, jól el voltam tűnve és annyi minden van bennem, hogy abból most nem is nagyon jön ki semmi. Igaziból egy nóta jár a fejemben már napok óta, lassan egy hete. Hát most jól megosztom mindenkivel:

hallgassátok http://www.youtube.com/watch?v=otYeoZHHO7Q

hűség

Érlelődik bennem már egy ideje a dolog, de miután a tegnapi bejegyzésemben is megígértem, összeszedtem a gondolataimat és íme:
Ha hűségről akarunk beszélni akkor valójában a hűtlenséget kell megfognunk valahogyan, hiszen addig nem is gondolkodunk el rajta, amíg a hűtlenség gondolata fel nem merül bennünk. Mert amikor a hűtlenség gondolata csak mint elméleti lehetőség felmerül bennünk – a gondolat, hogy hűtlenek legyünk vagy a gondolat, hogy társunk hűtlen hozzánk – az a feltétlen bizalom hiányának tudható be. Amíg maximálisan megbízol a másikban, nem jut eszedbe feltenni a kérdést, hogy hol van, mit csinál, kivel találkozik, ha nem vagy vele. Egyrészt mert tudod, érzed, hogy nem áll szándékában semmi olyat tenni, amivel megbánthatna, vagy ami miatt elveszíthetne. Másrészt, úgyis emondja neked, mert tudja, hogy nem fogsz azon gondolkodni, hogy igazat mond-e vagy hogy mit is akarhatsz te attól a nőtől/férfitól és mit akarhat ő tőled, hogy valóban csak kollegák, ismerősök, barátok vagytok-e. Ha nem adott okot rá, hogy ne hidd el a szavait, vagy kételkedj a hűségében, égis kételkedsz benne, az azt jelenti, hogy te magad keresed a kifogást, kibúvót vagy a menekülés lehetőségét valamiért. Talán magad sem tudod miért. Valószínű, mert mélyen legbelül érzed, hogy valami hiányzik, valami nem jó, nem az igazi. Ha megfordul a fejedben, hogy hűtlen légy, valószínűleg szintén azt érzed, hogy valami nem az igazi, még ha nem is fogalmazódik meg benned. Ha mást keresel, abban azt fogod keresni, ami társadból hiányzik neked, még ha nem is tudnád megmondani mi az. Azt mondod nem keresed, csak megtalált? Ha nem keresnéd, hidd el, nem találna meg. És ha meg is találna, észre sem vennéd, vagy legalábbis nem érdekelne, nem lenne rád hatással.

A hűtlenség oka a hiány. A bizalom hiánya, a szeretet hiánya, a megértés hiánya és sorolhatnám még tovább. Annak a hiánya, amit nem kap meg attól, akihez hűséges kellene hogy maradjon. Tehát nem csak a hűtlen bűne, de azé is, akihez hűtlenek voltak. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a felelősséget át lehet hárítani a másik félre, de ha valaki hűtlen lenne hozzám, elgondolkodnék, mi az amit nem tudtam megadni neki, hogy teljes legyen a boldogsága. És ha igazán szeretek, akkor azt szeretném, hogy társam a lehető legboldogabb legyen. Ha én ezt nem tudom megadni neki, akkor jobb, ha elengedem, mintha megpróbálnám megtartani, birtokolni, csak mert úgy érzem, jogom van hozzá. Márpedig: “csupán a szerelem ad nekünk jogot egy nőhöz” mint azt már idéztem egyszer a Test ördögéből. Húúú, pedig nem is ezt akartam most idézni Na majd akkor még egy idézet jön.

Szóval, van hogy a hűség dolog az ellenkezőjére fordul. Ahhoz leszünk hűtlenek, akiknek hűséget esküdtünk és ahhoz hűségesek akikhez közünk sem lehetne. A hűség tehát nem holmi eskü megállapodás, vagy szerződés kérdése. Nem szép dolog persze megszegni ezeket, mégis megtehetjük. A hűség szeretet és bizalom kérdése és ez erősebb bármilyen megállaposdásnál. Azt hiszem, ez befejezésnek elég jó is lesz, nem szaporítom tovább a szót, inkább egy részlet a Test ördögéből, ami jól példázza, hogyan fordul a hűség:

- El kell menned, soha többé nem szabad visszajönnöd! [...]
Nem megyek – mondtam neki. [...]
-Nem érted? Ha arra kérlek, hogy menj, azért teszem, mert szeretlek.
Gúnyosan azt feleltem neki, hogy értem: kötelességei vannak, s a férje a háborúban van.
Megrázta fejét: – Mielőtt veled találkoztam, boldog voltam, s azt hittem, szeretem a vőlegényemet. Megbocsátottam, hogy nem értett meg teljesen. Tőled tanultam meg, hogy nem szeretem. Nem az a kötelességem, amire te gondolsz. Nem neki tilos hazudnom, hanem neked.